Hatalom és maffia

Andreotti alakjában – az „isteni maszk” mögött – a szánalmas embert is láttatja. A papucsférjet, a babonás, a migréntől szenvedő férfit, aki álmatlan éjszakáin Róma kihalt utcáin a falhoz simulva sétál.

Andreotti személyisége ellentmondásokkal teli: a hatalom állati vonzerejét sugallja a „törpének” is gúnyolt, alacsony termetű, isteni nagyságra törekvő férfi, az ügyvédmúltjából fakadó „leplezett” arroganciával. Másfelől ott van benne az adakozó politikus, aki választási kampányok idején ételt osztogatott a római szegényeknek. De elég, ha csak annyit mondok róla: kedvenc filmje a Doktor Jekyll és Mister Hyde.

Találkozott is vele?

Kétszer is voltam nála a szenátusban. Párbeszédnek nem nevezném azt, ami köztünk zajlott. Andreotti kiváló szónok. Egyik témáról a másikra váltott, majd amikor már úgy éreztem, elalszom, hirtelen előrukkolt egy mondattal, amellyel azt érzékeltette: soha nem érem fel az ő magaslatát. Van érzéke hozzá, hogy nagyon udvariasan a tudomásunkra hozza: több hosszal előttünk jár tudásban, műveltségben.

Andreottinak jelentős irodalma van Itáliában, számos anekdota is kering róla. Milyen valós forrásokat használt fel a filmjéhez?

Például Margaret Thatcher és Oriana Fallaci személyes benyomásait. Az egykori brit miniszterelnök úgy vélte: Andreotti tökéletesen ellentmond minden morális mércének. Fallaci pedig egy idegesítően udvarias, már-már nyájas, ám inkább védekező, mintsem támadó ember portréját írta meg, aki a leghatásosabb és egyben legveszélyesebb fegyverrel él: az intelligenciájával.

Andreottit aznap választották negyedszer miniszterelnökké, amikor a Vörös Brigádok elrabolta Aldo Morót. Mivel magyarázható az, hogy miközben a Moro-ügyről számos film készült, az öné az első mozi az „örökös szenátorról”?

Moro direkt módon tragikus figura. Andreotti – cinikus. De egyikről sem könnyű filmet készíteni. Ugyanakkor a dolgok leegyszerűsítésének tartom, ha az olasz politika és közélet elmúlt évtizedeit Andreotti számlájára akarják írni. Tény, az akkori kormány nem tárgyalt a terroristákkal Moro kiszabadításáról. Más országokban a „rejtélyes ügyekre” előbb-utóbb fény derül. Nálunk csak „alibi ügyek” szintjén mutatkozik meg az igazság. Ám a másik véglet, amikor az olasz kereszténydemokrácia nagy öregjeként „tabunak” tartják Morót. Persze nem szeretem, ha egy rendezőnek a szemére vetik, hogy állást foglal. Sokaktól hallottam: zavarba ejti őket a filmem, mert sehogyan sem tudják műfajilag besorolni. Nem a hagyományos értelemben vett politikai film ez. Inkább „pszichológiai mélyfúráshoz” hasonlít.

Mindenesetre az egyik jelenetben Andreotti premier plánban bevallja a bűneit.

Számomra ez az álommal egyenértékű. A valóságban soha semmit nem bizonyítottak rá. Az én történetem mégis kikövetelte magának a „kollektív katarzist” a néző szemszögéből. Nem tudom, közel jártam-e az igazsághoz, de ezen a ponton szükségét éreztem az objektivitás elhagyásának. A politikai felelősség személyes, és nem a bíróság előtti vállalásának. A gyónás szentségének, amire maga Andreotti is oly gyakran hivatkozott.

És van valami visszajelzése arról, hogyan fogadta a filmjét Andreotti?

Először aljas, mocskos rágalomnak nevezte, később megenyhült, s annyit üzent: vegyem tudomásul, a rágalom csak azokat őrli fel, akiknek nincs valódi hatalmuk. És ha foglalkoznak vele, az csak azért lehetséges, mert ő „valaki”.

Egy maffiacsókokkal megpecsételt ország nevetséges-szomorú freskója rajzolódik ki a filmjéből, amelyben a hatalom képviselői éppúgy viaszbábuszerűek, mint a kiszolgálói. Változott-e bármi is Olaszországban az Andreotti-évek óta?

Úgy tűnik, nem. Sőt, manapság már senki nem beszél korrupcióról annak ellenére, hogy virágzik. Szerintem azért hallgatnak a témáról, mert mindenki számára sokk volt a Tangentopoli. (A megvesztegetési botrányok kirobbanása 1992-ben – A szerk.) Egy forradalom, amely nemcsak azt tette lehetővé, hogy kimondatott, ki tisztességes és ki nem az, hanem többé-kevésbé tudatosan megváltoztatta a politikát. Végeláthatatlan vitákat hozott, ellenállásokat, személyes tragédiákat okozott. Számomra Andreotti mindannyiunk életének része, akik ebben a politikai fantomokkal küzdő országban élünk. Fellini találóan jegyezte meg róla: „Valaminek az őrzője, egy másik dimenzióé, amit mi nem értünk.”

Hogy látja: Andreotti és Berlusconi között mennyire vonható párhuzam?

Összeköti őket a hatalom perverz óhajtása és a lelki sötétség. Ugyanakkor Andreotti a maga álcázott puritánságával a felesége szoknyájába kapaszkodott egy életen át, Berlusconi kilengései viszont nélkülöznek minden eleganciát, visszafogottságot. Egy normális országban bárki illegitimnek ítélné meg Berlusconi működését, ám nálunk bedőlnek neki.

Amúgy Berlusconiról nem akar filmet készíteni?

Nem. Nekem ő túl átlátszó.