Hartay Csaba: Kiszeretni a péntekből
Negyvenhárom éve élek ezen a földön, és rengeteget nem tudok. Azt gondoltam tizenévesen, hogy egy negyvenéves férfi már annyi mindent tud. Ki kell ábrándítsam kamaszkori önmagam, nem, öcsi, a fazon nem okos, nem művelt. Olvasott pár könyvet, ami neki tetszett, és amit illett volna elolvasnia, de unta, azt félbehagyta. Tudok hajat vágni magamnak géppel, két tükörrel. Tudok edzeni is, de valamit nem jól csinálok, mert ahol több izom kéne, ott alig van, és ahol nem kéne hájnak lenni, ott állandó találkozót beszél meg rajtam az összes zsír. Fásult vagyok és cinikus. Senkivel sincs kedvem beszélgetni a semmiről. Negyvenhárom évesen rájöttem, hogy rohadtul unom az ócska, agyonjátszott zenéket, fáj, ha meghallok egyes számokat. De mégis a rádió szól edzés közben, mert lusta vagyok magamnak kedvenc számokat keresgetni a neten. Talán mert már azokat is unom. Nem tudok tüzet rakni, csak úgy egymásnak döntök felhasogatott fákat, lelocsolom az egészet benzinnel, és begyújtom. De ez kamu, ez megúszás. Néztem egy műsort az alkoholizmusról, és azt mondja az ismert toxikológus, hogy a harmadik sör már alkoholizmus. Soha nem ittam buliban három sört. Ötöt, nyolcat, tizenkettőt már igen, de hármat soha. Nem tudok jól inni. De enni sem. Pacalt eszem fehér kenyérrel, utána megeszek fél tábla csokit, és csodálkozom, hogy nem látszik a hasizmom. Szerintem az agyam körül is van némi zsír, néha úgy érzem. Szóval negyvenhárom évesen se enni, se inni, se edzeni nem tanultam meg. Járni sem. Hülyén megyek. Lúdtalpam van, amit mindenféle talpbetétekkel negyvenhárom év alatt sem sikerült megszüntetni, ezért ilyen billegő, hullámzó a járásom. Én magam nem vettem volna észre, de láttam egy videofelvételt, és ott irtó hülyén megyek. Meg mások is mondták már: hülyén mész. Ami még téves volt, hogy kamaszként azt hittem, egy negyvenhárom éves férfi az bácsi. Tévedtél, kisfiam, nem bácsi, csak egy őszülgető, ráncosodó, kamaszkori nosztalgiában szenvedő balek. Nem jó semmilyen évesnek lenni. Másfelől meg mindig annyi idősnek jó lenni, ahány évesek éppen vagyunk. Columbót szeretek nézni. Ahogy idegesíti a tettest. És visszajön. És a tettes felrobban. Megnyugtató képsorok. Negyvenhárom évesen néhány országnak nem tudom a fővárosát. Nem tudnám felsorolni az USA tagállamait. Nekem az még mindig felfoghatatlan, hogy mitől megy egy autó. Szoktam a halálra is gondolni, hogy hátha nem olyan nagy dolog. Talán ezen is túl kell esni, mint az úttörőavatáson vagy az érettségin. Te még nem haltál meg? Ó, régi, szép idők! Nyugi, nem ügy. Arra figyelj, hogy ne nagyon dobáld magad haldoklás közben, mert kiröhögnek, hogy mit hisztizel. Anyu korosztályából egy hölgy azt mondta, hogy milyen fess fiatalembert látott! Hatvankét éves! Tizenévesen ezen ordítva röhögtünk volna a haverokkal: de hát az egy nagypapa! Nem az, gyerekek, csak egy leragadt, éltes kamasz. Én nem nyolcvanévesen szeretnék sokáig élni, hanem harmincévesen. Unom a saját életemet, de ha kipenderítenének innen két hétre, pityeregve imádkoznék, hogy hadd jöhessek vissza. Az ivás és a nem ivás is ilyen, mindig más tudatállapot kell. Egy idő után a mámorból is elegem szokott lenni. Mintha a gyerekkor naiv butaságát akarnánk visszahozni a szesszel. Pedig nem lettünk sokkal okosabbak. Meg akarjuk úszni az öregedést és a halált, közben meg sürgetjük a hétköznapokat, hogy mikor lesz már péntek. Újabban elkezdtem szorongani a péntek miatt is. Várom, és nem történik semmi pénteken. Negyvenhárom éves koromra kezdek kiszeretni a péntekből. A múltkor megpróbáltam külső fülként hallgatni tinikorom kedvenc zenéit. Fél percig sikerült is. Primitív prüntyögés, rém egyszerű dallam. Attól libabőr, hogy hozzá kötjük az első élményeket, amúgy nem különleges, mi sem vagyunk azok. Végül minden elveszti a varázsát. Mekkora dolog volt elindulni este valahová, beülni pár italra, találkozni! Ma meg már nincs mit mondani egymásnak. Mi a helyzet? Milyen helyzet? Nincs helyzet, a pályán hárman lézengenek, labda sincs. Az egykori álmok bevett rutinná váltak. Apámon csodálkoztam, miért nem jár össze a haverokkal ötvenévesen. Nincs miről beszélgetni – mondta. Ha egyórás csúszás van a napomban, máris borul minden, rigolyás hipochonder lettem. Múltkor felvettem magam videóra. Ki ez a tokás, idétlen majom? Úgyhogy jól vagyok, köszönöm kérdésed, dolgozgatunk, ők is jól vannak, persze. A vírusrettegés miatt trash-horrorfilmeket alulmúló trancsírozós rémálmaim vannak. Ordítok álmomban, a feleségem ébreszt, hogy fejezzem be. Alvás közben mindvégig tudom, hogy ez egy rémálom, izgalmas, pörgős, és én is ott vagyok, végre félhetek következmények nélkül. Nem lettem okosabb, de talán hülyébb sem. Annyit tanultam, hogy jogosan félek az emberektől, ravasz rohadékok. Nem mind, mert én sem vagyok az, aranyos vagyok, de hülyén megyek.
Hartay Csaba
