Gomorra

Egy maffiafilm a megszokott kellékek nélkül. Sem egy mindenható keresztapa, sem egy bögyös szépség, sehol egy hosszú, családi asztal, amit körbeülnének a felső középosztályba betagozódott digók. Sehol egy Don Akárkileone, sehol díszes esküvő, kerti parti, rokoni összeborulás, egy alázatos kézcsók, egy vigyázó tenyér, egy ravasz sortűz vagy rövid sorozat. Kalifornia vagy New York.

Mi van?

Panelsivatag. Lakótelep. Lépcsőház. Kosz. Unalom. Savanykás izzadságszag. Hétköznapi félelem. Kis pénz a veteránoknak, golyó az árulóknak. Hátulról fejbe. Öregek, középkorúak, kamaszok, kicsik. Egy csecsen. Egy család.
Maffia – alulról. Sole mio nélkül.

Minden romantika híján. Ahogyan hajdan a neorealizmus csinálta: eszköztelenül, köznapi pofákkal, sztárok nélkül, nem stúdiódíszletben, hanem a ` la nature: utcán, udvaron, téren, plein air. Nincs elamerikásítva, felcsillagozva, nincs benne sikertörténet. Na, az egyáltalán nincs. Ami van: büdös. Mert benne van a maffia nápolyi szemétüzlete, s benne a nagy szerkezet, amely elmozog már hősök és vezetők nélkül is: nem kell hozzá Don Bárki, a rendszer önmozgását látjuk. Mindenki csavar a gépezetben. Aki nem, az is.

Inkább látlelet, mint dráma. Inkább szociotragédia, mint katartikus élmény.

Az író-újságíró, Roberto Saviano a nagy sikerű oknyomozó kötet után halálra ítéltetett a nápolyi maffia, a Camorra által, rendőri védelemben dekkolt, majd külföldre menekült. Könyvéből Matteo Garrone rendezett filmet, amely tavaly Cannes-ból a zsűri nagydíját hozta el, valamint a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv, a legjobb operatőr és a legjobb színész díját kapta az Európai Filmakadémiától, díjra javasolták Los Angelesben (Golden Globe) és Londonban (BAFTA).

De nem ígérhetek sikert, könnyű szórakozást. Ez más. Fejbe verős.