Glenn Miller franchise

Pontosabban annak európai leányvállalata. Merthogy (mint a pompás kiállítású műsorfüzetből megtudhatjuk) a zenekar folyamatosan létezik a zenekarvezető tragikus halála óta is: egész vállalatbirodalom épült föl erre a márkanévre.

Ennek a birodalomnak 1990 óta van egy európai kirendeltsége, akik évi százötven-százhatvan koncertet teljesítve járják Európa és a volt Szovjetunió országait (világcsúcsuk az évi kettőszáz fellépés, 2005-ből), átlag ötévente feltűnnek nálunk is, vadonatúj műsorral és lemezekkel, a legutolsó poénig kidolgozott mozgással, hogy aztán az utolsó tapsrend után lényegében már a színpadon újra vonatra szálljanak (tudod-e már, mi az a Chattanooga Choo Choo?), és elinduljanak az újabb fellépés irányába.

A Wil Salden (Hollandia) vezette együttes (egy zongorista-zenekarvezető, egy dobos, egy bőgős és tizenhárom rézfúvós meg egy szívós énekesnő) nem a hajdani Glenn Miller zenekar hasonmása akar lenni (láttunk ilyet is, abbailag például), hanem a harmincas-negyvenes évek szvingvilágát kívánja felidézni, Glenn Miller módján, de a maga értelmezésében. Az eredmény egy élvezetes, profi üzleti ajánlat, amelyet mindenki szívesen elfogad, aki szereti Glenn Miller zenéjét.

És én bizony szeretem: elfogultan, érzelmi alapon. Ma sem tudok elképzelni szebb vasárnapot, mint amikor ébredés után megszólal egy korongon a Moonlight-szerenád vagy az I’m in heaven, az ember elnyúlik még egy kicsit az ágyban, s a szemét behunyva egy fényes New York-i bálterembe képzeli magát, frakkok, estélyi selyemruhák és pezsgőspoharak közé. A színpadon Glenn és zenekara, itt lent meg csak az, aki számít.

Hölgyválasz.