Füvet szívó nagymamák és perverz házmesterek világa

Az Oscar-díjas Mindenki rendezője, Deák Kristóf ezúttal egy egész estés mozifilmmel rukkolt elő, amely decemberben jelent meg a magyar mozikban. Az Unoka a hivatalos leírás szerint filmdráma és thriller, ennél azonban egyszerre sokkal több és sokkal kevesebb.

A cselekmény többek között az úgynevezett "unokázós" csalások köré épül, amelyekkel sajnos egyre gyakrabban hálózzák be a gyanútlan időseket a való életben is. A film nagyon erősen indít, az első negyedórában ugyanis feszes és nyomasztó jelenet bontakozik ki a vásznon, amelyben egy idős urat (Jordán Tamás) csalnak tőrbe a csalók kegyetlenül arra hivatkozva, hogy imádott unokája, Rudi (Blahó Gergő) balesetet okozott. A nagypapa persze minden készpénzét összegyűjti, hogy kihúzza a bajból Rudit, de ez nem elég a szélhámosoknak, a családi örökségnek számító óráját is elkérik tőle, amelyet ő a történések által okozott zavarodottságában szinte gondolkodás nélkül ad oda.

Az események ezután válnak kissé kuszává, a nézőnek pedig olyan érzése támad, mintha a film nem tudná eldönteni, milyen műfaj keretein belül haladjon tovább. A drámai kezdés letaglózóan feszes pillanatai olyan erővel hatnak, hogy ezek után a katarzist várjuk, az azonban nem jön el. Rudi nagyapja belebetegszik a hiszékenysége által előidézett megaláztatásba, a rendkívül tesze-tosza és visszahúzódó unokában pedig eltörik valami összezuhant nagyapja láttán, és megfogadja, hogy visszaszerzi az órát. Mindeközben félig véletlenül kinyomozza a tettes kilétét, innen pedig elindul a önbíráskodásból kiinduló teljes őrület. Véres akciófilm? Szívszorító dráma? Fekete humorral fűszerezett abszurd komédia? Deák Kristóf mindegyiket szerette volna, de éppen ezért a végkifejletben egyik sem sikerült.

Az egyik pillanatban úgy érezhetjük, prevenciós filmet nézünk arról, hogyan vigyázzunk idős és kiszolgáltatott szeretteinkre, a másikban pedig hirtelen egy Monty Python jelenet kellős közepén találjuk magunkat.

Persze szó se róla, kifejezetten szórakoztató a hasonlóan átvert idős áldozatok kibeszélő köre, és az, ahogy a gyűlés után a kertjükben lövöldöznek a képzeletbeli csalóra és füvet szívnak, de közben ott húzódik a háttérben az elképesztően mély és valós probléma. Csupán nem tudjuk, mennyire vegyük komolyan. A drámai szálról azonban nem csak a magyar realitástól elrugaszkodott, vélhetően szándékosan szürreális jelenetek vonják el a figyelmet. A film végére olyan mértékben túlzóvá válik az akció és a thriller-faktor, hogy a kezdeti lélegzet visszatartós feszültségből semmi sem marad. Ez nem hangzik jól, de az igazság az, hogy Az Unoka még ezekkel a szépséghibáival együtt is kifejezetten élvezhető.

És hogy miért? Nos, rengeteg momentuma van az alkotásnak, amely szépen megállja a helyét. Egyrészt a színészi játék mindenkitől remek, tulajdonképpen emiatt reménykedünk benne újra és újra, hogy a film visszatalál az eredeti lendülethez. Másrészt a képi világ elképesztően gyönyörű, a rendező és az operatőr mesterien játszanak a fényekkel, a színekkel és a miliőkkel. Öröm ezt magyar filmben látni. Emellett pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül a filmben megjelenő mellékszereplőket, a mindennapjainkból ismert tipikus, gyakran irritáló figurákat (például a bunkó BMW-s sofőrt, vagy a perverz házmestert), akik rendszeresen garantálják a jó értelemben vett könnyedséget. Mindezek egyvelege bájos összképet alkot – csakhogy ez a téma a bájosságot ledobja magáról.

Deák Kristóf első mozifilmje tehát kettős érzéseket hagy a nézőben, de a látvány és a zene miatt még így is a jó irányba dől a mérleg. A témafelvetés nagyon erős, igazi drámai csemege, a mű azonban végül nem képes átadni egy igazán fajsúlyos üzenetet, sőt kérdés marad, egyáltalán mi a lényeg. A cselekmény nem áll össze egy kerek egésszé, a csodás részletek és az érzelmi hullámok összességében mégis jó filmélményt okoznak.

(Kiemelt kép forrása: IMDB)