Fotó Tieff

Kevés dolgot viselek rosszabbul, mint azt, amikor fényképeznek. Egyik kezemen meg tudnám számolni, hány fényképemmel voltam elégedett életem során – és még mindig maradna négy szabad ujjam. Az a fénykép is úgy készült, hogy nem tudtam róla. A fotós, aki ismerte harmonikusnak semmiképpen sem nevezhető viszonyomat a fényképekkel, úgy vett le, olyan gyorsan, hogy meglepődni se volt erőm. Egy évtizeden át azt a fényképet engedélyeztem magamról, csak akkor váltam meg tőle, amikor a valóság már köszönő viszonyban sem volt a dokumentummal.

Gyerekkoromban, ha lehet, még kevésbé viseltem jól a dolgot. Amikor megtudtam, hogy fényképezés lesz, automatikusan ráfagyott a mosoly az arcomra, és ott is maradt, míg csak el nem tűntek a gépek a látókörömből. De ez az erősen művi mosoly sem tudta feledtetni a páni félelmet, amely mögötte lapult: nem irigyeltem magamat egy ilyen alkalommal – ennél kevésbé csak a szerencsétlen fotóst irigyeltem, akinek ebből az alapanyagból kellett volna valami értékelhetőt kihoznia.

Mert akkor a fényképezésnek még megadták a módját. Amikor a felnőttek úgy döntöttek, eljött a fotografizáció ideje, kimosdatták és kiöltöztették a szerencsétlen gyereket, még az is megesett, hogy fodrászhoz cipelték, és aztán, amikor már tényleg úgy festett, mint egy majom a köszörűkövön, elvitték a fényképész műtermébe. Ujpesten számos kiváló fotóművész működött, Tizian és Fodor, hogy csak kettőt említsünk, de a mi családunk, hagyományos módon, a Tieff mester műtermét kereste fel, visszatérőleg. A Tieff mester műterme a Povázsai utcában volt feltalálható, az Árpád út közelében, csöndes helyen, a kapu alatt. A bejáratnál üvegvitrinben sorakoztak a legemlékezetesebb felvételek, esküvői és születésközeli fotók, szabadságos katonák képei, effélék. Speciális technikával színezett képek voltak ezek, amelyeket a nap pasztellszínűre szelídített lassan. Alul a mester címere, átlósan felfelé haladva a csupa kisbetűvel rajzolt aláírás, „foto tieff”, így. Az egész nagyon titokzatos és meseszerű volt, és pompásan kifejezte a kor értékíteletét, tudniillik, hogy a fotográfus valahol az iparos és a művész között helyezkedik el. Egy fotóst nem hívhattak Szabónak vagy Kovácsnak, egy fotósnak minimum Tieffnek kellett lennie. És az is volt.

Maga az üzlethelyiség két látható és egy láthatatlan részből állott. Belépéskor egy váróhelyiségbe érkeztünk, székek, fogasok, tükrök, kis asztal, ennyi volt érzékelhető. Ezt a teret vastag bársonyfüggöny választotta el a voltaképpeni műteremtől, ahol néhány állványos gép, paravánok, segédeszközök és különféle fényforrások varázsolták el a belépőt. És innen egy tapétaajtó vezetett észrevétlenül a műhelybe, ahol a sötétkamra, a szárító- és nagyítógépek, vegyszerek és papírok voltak fellelhetőek. Ide hétköznapi halandó, értelemszerűen, sosem tehette be a lábát.

Tieff mester negyvenes, fáradt arcú férfi volt akkoriban, legtöbbször kordöltönyt hordott sálnyakkendővel, és finom bőrmokaszint hozzá – úgy járt-kelt a birodalmában, fürgén és puha léptekkel, mint egy ragadozó: lehet persze, hogy csak az én emlékezetem őrizte meg ilyennek. Én mindenesetre éppen úgy éreztem magam a műteremben, mint egy önkéntes Maugli a dzsungelben. Féltem ott lenni, és vágytam rá. Ilyen bonyolult az élet.

Rendszerint november második felében kerestük fel Tieff mester műtermét, hogy karácsonyra friss fotográfiákkal kedveskedhessünk egyik idegenbe szakadt hazánkfiának, aki – nem mellékesen – az apám. Hadd lássa, mennyit nőttem egy év alatt, mennyit emberesedtem, és milyen szép lódenkabátot kaptam Munk Bandi bácsitól, aki – bizonyos értelemben – apám helyett apám lett ezekben a nehéz években. Tieff mester ilyenkor egy egész délutánt áldozott rám, hol a dobogóra állított, hol a térelválasztó függöny mellé, volt, hogy labdát adott a kezembe, volt, hogy iskolatáskát, és közben ezerszer is elmondta, hogy „ott repül a kismadár”, meg hogy „mosolyogni, nem vicsorítani”, meg hogy „nem fog fájni, ne féljen, fiatalúr”.

A legkomolyabban sajnáltam szegényt, megszakadt a szívem érte, és igyekeztem minden utasítását azonnal végrehajtani a legjobb tudásom szerint. Olyan is lett minden kép, olyan végtelenül igyekvő.

Rettenetes, röviden szólva.

Hajdú Bandi bácsiról mesélték, hogy amikor az ujpesti partizánszobrot átadták, azt mondta: „Féltünk, féltünk, de nem ennyire!” Én is valami ilyesmit gondolok manapság gondosan barnított gyerekkori fotóim láttán: ily mértékben azért nem volt rossz a helyzet.