Fontos irodalomtörténeti pillanat jött el
A könyveknek is megvan a maguk sorsa, szól a közismert latin bölcsesség, és az Édes Anna sorsa új szakaszába lépett, amikor most – bámulatos jegyzetapparátussal, a regény befogadástörténetét hihetetlen alapossággal ismertető kísérőtanulmánnyal, szép papírra nyomva, jól olvasható tördeléssel – a kezünkbe vehetjük a regény 57-ik (!!), minden eddiginél pontosabb szöveget közlő kiadását. Hetvenöt év telt el Kosztolányi halála óta, ebben az időszakban klasszikussá vált életműve, és ekkor feltehető a kérdés: vajon nem jött-e későn a kritikai kiadás?
Végre! – kiálthatunk fel. Elindult Kosztolányi műveinek kritikai kiadása, ráadásul a legmodernebb filológiai elveket figyelembe véve. Irodalomtörténeti pillanat. Ha magára az Édes Annára vonatkoztatjuk, akkor bizonyosan nemleges lesz a válasz. Köztudott, hogy Kosztolányinak ezt a könyvét szövik át leginkább politikai (sőt aktuálpolitikai) elemek, amelyek olykor meggátolták már magát a megjelenést is, nemhogy a kritikai jellegű szöveggondozást. (Jellemző, hogy a Nyugat nagyjai közül egyedül Adynak indult meg kritikai kiadása a szocialista időszakban.) Az első fejezetben szereplő Kun Béla miatt 1963-ig még gondolni is alig lehetett újranyomására, ráadásul 1974-ig két, később, azaz 1992-ig egy lényeges csonkítással jelent meg a regény. Vagyis bizonyos értelemben az 1989-as rendszerváltás nyitotta meg a teret a teljes, a Kosztolányi által autorizált szöveg megjelenésének (nem is beszélve az addig alig tanulmányozott kéziratról.) Ebben az értelemben nem olyan nagy dolog a mintegy húsz éves csúszás - írta a
Revizor.Más szempontból is kedvező pillanatban jött ki a könyv – és ez már az egész Kosztolányi-életmű kontextusát is érinti. Egyre több jel utal arra, hogy manapság, különösen Esterházy Péter roppant irodalmi tekintélyének köszönhetően, talán Kosztolányi számít a XX. század legnagyobb magyar irodalmárának. Megfontoltan választottam ezt a szót, mert ha külön-külön tárgyaljuk, azaz elválasztjuk a költői teljesítményét a prózaíróitól, és megint külön osztályba soroljuk az esszéista, az irodalom- és színházkritikus termését, aztán ettől még leválasztjuk az ezernyi hírlapi cikk szerzőjét, akkor talán egyik kategóriában sem számíthat „nyertes”-nek.
Viszont az egész anyag, a drámán kívül minden műfajban dolgozó irodalmár teljes termése (hozzászámítva persze roppantul vonzó, olykor talán taszító, de minden pillanatban érdekes és jelentős személyiségét, mely természetesen aligha választható el irodalmár mivoltától) sokak szemében a legelbűvölőbb, legrokonszenvesebb, legcivilebb (mert a politikát többnyire piszkos métier-nek tartó és bemutató) írott jelenség a magyar kultúra történetében. Ma, amikor az irodalmár eszménye a „csak egy ürge” (Ottlik Géza szavaival) lett, Kosztolányi a legkedvesebb ürgék egyike. Ady korai kijelentése, miszerint Kosztolányi „irodalmi író”, nem is volt olyan sértő. Pontosabban: mára inkább dicséretnek hathat. (Miközben Ady ázsiója jelentősen csökkent.) Ebben a szellemi légkörben még az is megkockáztatható, hogy egyenesen ideális pillanatban indult meg az életmű kritikai edíciója.
