Negyven év után a Szellemirtók végre kapott egy tisztességes folytatást

1984 egyik leginkább marandóvá vált alkotása, a Szellemirtók mára a popkultúra megkerülhetetlen fogalmává vált. A filmben használt főcímdal, a csapat logója, az óriási mályvacukorember, és a „kit hívsz majd?” szállóige mind-mind az emlékezetünkbe égett, így várható volt, hogy előbb-utóbb a nagy stúdiók is eljátszanak majd a remake ötletével. Annak ellenére is, hogy az 1989-es második rész közel sem sikerült annyira emlékezetesre, mint a korábbi változat. 

A remake pedig el is készült 2016-ban, csak épp nem olyan formában, mint ahogy arra sokan számítottak. A kétszeres Oscar-jelölt Melissa McCarthy és a humorista Kate McKinnon főszereplésével készült film ugyanis mindössze annyit csinált, hogy a férfi csapatot nőire cserélte, történet terén pedig semmi, de semmi maradandót nem tudott alkotni. Az alkotásra minden bizonnyal rányomta a bélyegét az akkoriban komoly médiavisszhangot keltő metoo-kampány, melynek jegyében megnőtt a filmekben szereplő női karakterek és színészek reprezentációjának fontossága.

Az alkotók viszont azzal nem számoltak, hogy amennyiben ehhez nem társul művészeti tartalom, az üzenet könnyedén visszafelé sülhet el.

Ez pedig meg is történt, és habár a film nem bukott meg a kasszáknál, a közönség nem volt éppen elragadtatva.

Fotó: Columbia TriStar Motion Picture Group – Sony

És itt érkezünk el a 2021 végén debütáló Szellemirtók: Az örökség című filmhez, aminek nem is lehetett volna jobb címet adni, mert ez a film tényleg egy örökség, több értelemben is. Jason Reitman (Köszönjük, hogy rágyújtott!, Egek ura) rendező ugyanis a fia annak az Ivan Reitmannek, aki az 1984-es, eredeti Szellemirtókat rendezte. Így tehát nemcsak a film, hanem a mögötte lévő sztori is arról szól, hogyan birkózik meg a fiatalabb generáció az elődök hagyatékával. Jason Reitman filmje pedig egy olyan folytatás, amely éppúgy alkalmas lehet a régi film szerelmeseinek bevonzására, mint a fiatal nézők figyelmének becsatornázására.

Az örökség egy olyan misztikus kalandfilm, amiből évek óta hiány van a mozikban: pörgős, jól eltalált humorvilággal bír, a karakterek szerethetők, és az sem mellékes, hogy a sorozat renoméján is sikerült javítani.

Ehhez kellett a szereposztás is: Finn Wolfhard, a Stranger Things sorozat sztárja egy kicsit nyomi, mégis vicces srácot alakít, ami szinte megegyezik az említett sorozatban betöltött karakterével, így az élmény rendkívül autentikus. Sokat viszont nem láthatunk belőle a filmben, főszereplőnek ugyanis azt a Mckenna Grace-t választották, aki 15 éves korára már Emmy-jelöléssel büszkélkedhet. Ez a fiatal lány olyan alakítást hoz, hogy szinte egymaga viszi a hátán az egész filmet.

Fotó: Columbia TriStar Motion Picture Group – Sony

És persze ott van 2021 legszexibb pasijának választott Paul Rudd is, aki bárhol is tűnjön fel, garantáltan fél perc alatt megveszi a közönséget, kilóra. Az ötvenes éveit taposó színész itt sem okoz csalódást. És ahogy az várható volt, mellettük a klasszikus film főhősei is visszatérnek egy rövid cameo erejéig. Még a 2014-ben elhunyt Harold Ramist is életre keltették számítógépes technikával egy rövid rövid búcsúra.

A film története szerint az eredeti Szellemirtók csapatának egyik tagja, Dr. Egon Spengler a társadalomtól visszavonultan élte napjait, hogy egy kisváros szellemproblémáját orvosolja. Későbbi halála után lánya, Callie (Carrie Coon) és annak gyermekei, Trevor (Finn Wolfhard) és Phoebe (Mckenna Grace) az Isten háta mögötti kisvárosba, Summerville-be költöznek, ahol sok anomáliával találkoznak, és egy sosem látott fenyegetés után, nagyapjukat követve ők is magukra öltik a Szellemirtók ruháját. 

Ez a cselekmény önmagában rendkívül klisésnek hangzik, viszont a szív, ami mögötte van, átérződik a filmvásznon. Sajnos, ahogy az minden nagy franchise filmjeiben megtörténik, itt is észrevehető, hogy néha mennyire beleerőltetett egy-egy utalás az eredeti filmre. De ezt valahogy mégis olyan jó stílussal, viccesen csinálják, hogy nem tűnik túl soknak.

Fotó: Columbia TriStar Motion Picture Group – Sony

A különböző szörnyek, szellemek természetesen itt is előkerülnek, de szerencsére egészen élethű utómunkával kelnek életre. Humor terén egyértelműen kimagaslik Mr. Grooberson (Paul Rudd) és Podcast (Logan Kim) karaktere, akik ketten együtt hozzák össze azt, amit a film előtt nem gondoltam volna.

Mégpedig, hogy a Szellemirtók: Az örökség az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb filmje, a kalandfilmek közül legalábbis mindenképp.

Persze ez nem csak a film érdeme, hanem inkább maga a műfaj kritikája. A Dwayne Johnson nevével fémjelzett kalandfilmek ugyanis maradandót egyáltalán nem tudtak letenni az elmúlt években, ezért is emelkedik ki közülük az új Szellemirtók-film. A magyar szinkron minősége is kiemelkedő: évek óta először érzem azt egy szinkronos vetítés után, hogy nem muszáj eredeti nyelven is megtekinteni az alkotást.

A sok pozitívum ellenére a film azonban közel sem tökéletes.

Mint már említettem, a visszautalgatások néha már-már kínos mértéket öltenek, ahogy a főgonosz súlytalansága – mint szinte minden blockbuster-filmben – is kicsit zavaró lehet a nézőnek. Az egyik főszereplőnek szánt Callie, az édesanya karaktere sem tudott többet mutatni az „édesanya karakterek egyszeregyénél”, sőt Carrie Coon láthatóan annyira nem érezte a szerepét, hogy még a tizenéves fiatalokkal sem tudta felvenni a versenyt színészi munkáját tekintve. Ugyanakkor ezek a hibák, az alkotás egészét tekintve eltörpülnek. A közel kétórás játékidő ugyanis gyorsan száll el, az utazás pedig élvezetes. Közel sem lehet örök érvényű alkotásnak nevezni a filmet, de amit egy modern popcorn-moziból ki lehet hozni, azt a Szellemirtók: Az örökségnek sikerült. 

A film előzetese az alábbi linken tekinthető meg:

(Kiemelt kép: Sony Pictures – Ghostbusters: Afterlife)