FILM » Az ember, akit Ovénak hívnak
Mi kell ahhoz, hogy valakiből ilyen kellemetlen, kekeckedő, kényszeres öregember váljék? Idő kell, és élettapasztalat. Tudom, hogy nem túl derűs a válasz, de hát erről szól a film. Meg arról, hogy nemcsak a SAAB-okban létezik rükverc, de a dramaturgiában is.
Ove nem tűnik túl szeretetre méltónak. Morcos, mogorva, olyasféle, aki csak a kötelezőket ismeri, és ezeket másra is ráerőlteti. (Behajtani tilos, itt parkolni tilos, szemetelni tilos, kutyát sétáltatni tilos.) Amikor már látjuk Ove mérföldes kudarcait (hiábavaló szabálykövetéseit, a külső abroncsok szorítását, ellenséges magányát), elkészül a mérleg: önakasztás, puska, sínre fekvés a megoldás. Ám mindig közbejön valami. Bekopog a szomszéd, valakit ki kell húzni a vonat alól stb. Így derül ki apránként, hogy Ove nemcsak a tilalmakat ismeri, hanem az önkéntesen és szabadon választhatókat is. Míg a mulya nép csak áll és néz, ő kihozza az égő házból a tehetetleneket, felemeli a magatehetetlent, megbékél szomszédaival – főleg a terhes migráns perzsa fiatalasszonnyal és lányaival –, túllép előítéletein, és befogadja a „melegféle” török fiút. A sikertelen öngyilkossági kísérletek során pedig – amint a közhely mondja: lepereg előtte az élete – mi is választ kapunk arra, hogyan lett ilyen Ove.
Felesége, szerelme, a Bulgakovot olvasó tanárnő jelentett átjárást egy szélesebb világba, ahol nemcsak tiltások és kötelmek vannak, hanem érzelmek, szerethető dolgok is: beszélgetések, vonzalmak. De hozzá már virággal kell kimenni a temetőbe. És majd ha egy reggel Ove nem tisztítja le a járdát, az nagy bajt jelez. Igaz, már akad kislány, aki a tőle tanult gondossággal csukja be maguk után a lakópark kapuját. Semmi sem volt hiábavaló.
(Rendezte: Hannes Holm. A címszerepben Rolf Lassgard.)
Bölcs István
