Festői életutak – Szelfi a képek előtt

– Honnan jött a közös munka ötlete?

Nyáry Krisztián: Az Így szerettek ők megjelenése után már felmerült az ötlet, hogy ha egyszer festőkről írnék, azt közösen kéne megírni Tamással. Fontos támpontot adtak az írásban a monográfiák, tanulmányok, amelyek részben a Kieselbach Galéria kiadásában jelentek meg. A majdnem kész szövegeket elküldtem Molnos Péternek, ő ehhez kapcsolódóan állította össze katalóguskönyvét, hogy komplementer legyen a két kötet. És erre épült a kiállítás is. Molnos Péter és Kieselbach Tamás évtizedek óta foglalkoznak ezzel, nem volt kérdés, hogy ha készül ilyen könyvem, azon velük együtt dolgozom majd.

Kieselbach Tamás: Krisztián első könyvében is ott vannak a képek. Az a felejthetetlen fotó: Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni, ahogy mosolyogva ránk néznek a havas hegytetőről, miközben olvashatjuk az egymásnak küldött leveleket és az Októbervégi hexameterek című verset. Ez a kötet rendkívüli erővel irányította a figyelmet az irodalomra, és én már akkor úgy gondoltam, hogy ez „kijárna” a magyar festészetnek is. Ezért vetettem fel, hogy csináljunk valami közöset, hiszen ez a fajta személyes érzelmekkel átszőtt, dramatizált bemutatás tőlem sem idegen. Úgy alakult, hogy pár évet várni kellett, de idén összejött a kiállítás és a két kötet.

– A két könyv mintegy „párhuzamos életrajzok”, többségében ugyanazokról a festőkről, mú­­zsáik­­ról, feleségeikről, szerelmeikről írnak. Hol közösen futnak az egyes történetek, hol kiegészítik egymást, hol egymásra reflektálnak. Több oldalát mutatják egy-egy életnek.

Ny. K.: Ez volt a cél, hogy segítsék egymást, kommunikáljanak a könyvek és a kiállítás.

Kieselbach Tamás

K. T.: Itthon nagyon kicsi a könyv­piac, ritka az olyan siker, mint Krisz­­tián könyveié. A művészeti kiadványokra ez hatványozottan igaz, pár ezres eladott példányszám már hatalmas eredmény. A sok reprodukció ­miatt ezek a könyvek drágák, emiatt tovább szűkül az olvasótábor, így üzleti szempontok ezen a téren nem jönnek szóba. Én a műkereskedelemből befolyó pénzt fordítom erre, és nem lényeges számomra a közvetlen megtérülés. Ez szabadságot ad nekem, nem kell néznem, hány képet reprodukálok, hány könyvet adok el. Az a célom, hogy a magyar festészetnek új híveket találjunk, hogy minél több emberhez eljussunk, hogy a magyar kultúrának ezt a mostohán kezelt területét is beemeljük a hétköznapok világába. Nyáry Krisztiánnal erre is szövetkeztünk, miközben sikerült úgy összehangolnunk a munkát, hogy ő, a kötetét kiadó Corvina és a galéria is felhőtlenül örülhetett a hatalmas sikernek.

– Évekkel ezelőtt jelent meg a galéria kiadásában a modern magyar festészetet bemutató két hatalmas kötet, amelyben a mostani alkotók is szerepelnek. Az egészen más nézőpontból, egyes festményeken keresztül mutatja be a művészeket. Hogyan nyit a képek felé a privát történet? Máshova kerülnek a hangsúlyok?

Ny. K.: Történeti narratívába helyezi a műveket, az alkotókat, amire, úgy látom, igény van. Fontosak és érdekesek a művészet mögötti háttértörténetek. Szeretünk emberi sorsokhoz kötni műveket. Ennél a könyvnél megtanultam azt is: teljesen más a festők életének elmesélése, mint az íróké, mert a művészettörténet kevésbé beágyazott, nem tanulunk festők életéről. Ezért kell elmesélni.

K. T. : Mindig is fontosnak tartottam, hogy személyes történeteken keresztül is bemutassuk a magyar festészetet. A tisztán esztétikai megközelítés mellett ez olyan kapu, amelyen keresztül sokan kerülhetnek közelebb a festészethez. A Modern könyveim szerkesztésekor ez már nagyon fontos szempont volt. Az első kötet címlapjára nem véletlenül került Ferenczy Károly Festő és modellje című alkotása, amely a századforduló egyik legszebb, párkapcsolatot bemutató képe. Érzelmes, intim hangulatú festmény. Ennek szinte ellentéte a második kötet címlapképe, Bortnyik Sándor Zöld szamárja. Túl a világháborún, emigrációkon – a hideg betonházak elidegenedett közegében ölelkező pár áll, az épületek mellett eltörpülve nézik a rideg valóságot. Nagy a különbség, de mindkét festmény a párkapcsolatokra fókuszál. Ez tudatos volt a részemről. A Modern magyar festészet két kötetében az egyes oldalpárok rendjét és az egész, festményekből felépített narratívát átszövik a történelmi traumákból és privát sorsokból kibontakozó, egyéni és közösségi drámák. A könyvek, amellett hogy a hagyományos műtörténeti elvárásoknak is precízen megfelelnek, párhuzamos olvasatként személyes érzelmi húrokat is megpendítenek: bennük van az is, ahogy az életet, a múltunkat, a saját sorsomat és a körülöttem lévő valóságot nézem.

Fotók: Kovalovszky Dániel

– Ha már a történelmi traumákat említette: a Festői szerelmek történetei nemcsak életekről, kapcsolatokról szólnak, hanem a mögöttük húzódó huszadik század egyfajta kordokumentumai is.

K. T.: Mindig hangsúlyozom: a mi történelmünk valóban unikális. Sűrűbb, megtörtebb, identitásában sérültebb, mint bármelyik országé a Földön. Máshol is volt rengeteg dráma, csak ott idővel sikerült kompenzálni, helyrehozni a megsérült identitásokat. Ez a különlegességünk sok mindenre választ ad. Sokáig álltam értetlenül az előtt, hogy van egy vitathatatlanul magas színvonalú és izgalmas 20. századi festészetünk, és az istennek nem akart az elmúlt évtizedekben nemzetközi sikerre jutni. Meggyőződésem, hogy e mögött is az elmúlt száz szétvert év áll. Ha ezt tudjuk, akkor innen már tovább tudunk lépni a siker felé.

Ny. K.: Valóban, a 19. század második felétől a 20. század utolsó harmadáig kettétört életutak története ez. Csak néhány olyan év volt, amikor úgy tűnhetett, hogy van perspektíva, a festészetben is ott lehetünk, ahol a szerencsésebb nemzetek. Szembetűnő: minden egyes elmesélt sorsot valamelyik nagy kataklizma derékba törte. Ott érnek véget az életrajzok, ahol az amerikai festőké elkezdődik. A könyvben szereplő festők többsége kiment Párizsba, kiállították képeiket, többen eljutottak jó galeristákhoz vagy Gertrude Steinhez. S itt van vége! Az is visszatérő motívum, hogy kitör a világháború, és menekülni kell. Tipikus a művészpároknál az is, hogy az egyiknek le kell mondania a párja ­miatt a karrierjéről.

– Anna Margit, Modok Mária, Fialka Olga…

Ny. K.: Igen, tipikus magyar sémák.

– Korábbi, írókról szóló könyveiben is voltak képek, fotók. De az más: ezúttal a jól ismert festmények egyben segédeszközök is az életutak bemutatásához. Ez változtatott az írásmódon?

Nyáry Krisztián

Ny. K.: Az íróknál bőségesebb a másodirodalom, a levél, a jegyzet, a ­napló, emlékirat, ami nem feltétlenül a nagyközönségnek szól. Ott forrás bőven van, a festőknél sok esetben nincs. Néhányan irodalmi színvonalon írtak, de a többségnél ez hiányzik. Sporadikus dolgokból kell összerakni, de cserébe ott vannak a képek. Érdekes volt rájönni, mennyire más ez, mint a megírt művek. Ha egy írónak kiadták, akár csak újságban is, a művét, megvan az esélye az újrafelfedezésre. A képzőművészeti alkotás egyedi, ha elveszett, az esély is eltűnt vele. Csáth Gézát, aki egy időre eltűnt a magyar irodalomból, az utókor visszahozta. Az általam megírt, a kiállításon is nagy hangsúlyt kapó Galimberti házaspár életművének kilencven százaléka örökre elveszett.

K. T.: A képeknek jelen kell len­niük, ott kell állnunk előttük. Az erős nemzeteknek erős bemutatóhelyeik vannak. A hazai múzeumok működésében viszont még bőven lennének tartalékok. Az elmúlt tizenévben sok minden elkezdődött e tekintetben. Én még úgy nőttem fel, hogy a képeket nem világították be rendesen, csak a Bizományi Áruház aukcióin. Szó szerint és átvitt értelemben is unalmas szürkeség borult a magyar festészetre. Pedig az nem ilyen, nagyon nem. Krisztián könyve, de mondhatom Molnos Péter köteteit és az általam rendezett kiállításokat egyaránt, ezt a szürkeséget próbálják kitörölni az emberek fejéből. A festészet befogadása nem unalmas tudomány, hanem érzéki élvezet forrása. Jöjjenek az emberek, és csodálkozzanak rá. Kell lennie mögötte hiteles és jól dramatizált interpretációnak, könyveknek, társadalmi hangulatnak, büszkeségnek, akaratnak. És akkor eljön a siker.

Ny. K.: Kell hogy legyen egy közös kánon a képzőművészetben is. Nem ismerjük a magyar festőket, mert nincsenek benne az oktatásban s mert nem tudunk történeteket kötni hozzájuk. Jobban ismerjük Van Gogh fülét, Gauguin tahiti történeteit, mint a saját művészeink életét. A magyar festészetből hiányoznak a hasonló sztorik, csupán nevek vannak. Szemben az irodalommal itt harmadik szereplő is belép a történetbe: a gyűjtő, a polgár, akinek a falán ott lóg a kép. Magyarországon nekik is más sors jutott. Kitörlődtek, kiradírozták a 20. századi magyar történelemből, s velük együtt fizikailag is elvesztek képek, s a közönség, amelynek érdemes volt festeni. Közös még az életrajzokban az is: mindegyikük életében volt olyan időszak, amikor nem állíthattak ki, helyette mesekönyveket illusztráltak vagy nem csináltak semmit. Ez is tipikus elem.

– Az életrajzok mögül szörnyű történetek is kibomlanak, mint Czigány Dezsőé, aki megölte a családját. A sötét életút árthat a műveknek?

K. T.: A veszélye talán megvan, de a negatív érzelmek feloldódhatnak. Számos alkotónak van szörnyű története. De ilyen távlatból ez letisztulhat, és ottmarad, ami létrejött, az időtlen remekmű. Czigány festészete nagyon erős. A múltunkról, esendőségről szól, s általában ezekből jöttek létre hatalmas művek. De persze Czigány extrém eset a többiek között.

Ny. K.: Csáth Gézára, akit a Naplóján keresztül fedezett fel újra a hetvenes évek, úgy is tekinthetnénk, hogy morfinista, aki megölte a feleségét. De népszerű, folyamatosan a piacon jelen levő szerző, ami izgalmas életének is köszönhető. Persze esztétikai kérdés, hogy efelől kell-e olvasni a műveit.

– A kiállításnak volt egy akciója is: mindenki megcsinálhatta a szelfijét valamelyik festmény előtt. Kerüljön közel a képhez, a képbe. Ez is a láttatás egyik módja?

Ny. K.: Arról is szól, hogy menj kö­zel a képhez. Korábban engem soha nem érintett meg például Egry József vagy Koszta festészete, mindket­tejüket beskatulyáztam – az egyik „a Balaton festője”, a másik „az Alföld festője”. Koszta művészete távolságtartó, mint egy kötelező olvasmány. Most, hogy foglalkozni kezdtem vele, feltárult, nemcsak remek ember, de zseni is volt. Személyes viszonyom lett vele, ami eddig hiányzott. De ahhoz, hogy ezt észrevegye az ember, közel kell kerülnie a képekhez. Bizonyos értelemben ennek metaforája a szelfi.

K. T.: A képet messziről csak tisztelni lehet, így azonban belemegyünk a világába, a részünkké válik.

– Üzleti fogásnak sem rossz, hogy egyszerre mutatták be a könyvet és a kiállítást. Hat a műtárgypiacra, a képek árára egy ilyen esemény?

K. T.: Nincs közvetlen hatása, igazából lefordíthatatlan ez a rövid vagy középtávú üzleti tervek nyelvére. Több mint 18 ezren nézték meg a Festők, múzsák, szerelmek kiállítást. A látogatók alig pár ezreléke lehet potenciális vásárló. Ilyen módon ez nem számít. Ezeknek a kiállításoknak sokkal fontosabb hozadékuk van: a közös jövőnket építjük velük.