Fent vagyunk a falakon
A látogató rosszkedvűen kezdte, és végül jó hangulatban távozott. Nem mondjuk, hogy emelt lélekkel, de manapság az előbbi állapot is szép teljesítmény. Ennyit előre a 35. Magyar Sajtófotó kiállításról, amely a Capa Központban nyílt meg.
Az első benyomás az, hogy politikai fotó itt nincs. Régebben volt, mára viszont nem maradt belőle se apológiának, se leleplezésnek. Sehol egy vicces konyulás Kövér László bajuszán, egy ravaszkásan a hívekre kikacsintó Orbán, de még Németh Szilárd sincs, amint hentespultján Soros Györgyön detektál patákat és szarvakat. A hiányt valószínűleg nem félelem szüli, és nem az aggodalom, hogy a kép nem lesz közölhető, megcsinálni tehát minek, hanem talán egy másik ok.
A látogató úgy véli, nincs ember, aki előadás helyett a leeresztett színházi függönyt szereti fotózni. Márpedig eléggé világos, hogy a nyilvánosság elé odamaszatolt politikai látszatok és a mögöttük bűzlő lápvilág ellentéte a szokásoshoz képest is orbitálisan nagy, olyannyira, hogy a látszatok valóságként való fotózgatása kifejezetten vállalhatatlan. De mi kerül a helyére? A látogató, aki a kiállítás címe alapján a 2016-os év lenyomatát keresi, Down-szindrómás gyerekek befogadását látja egy osztályban, erdélyi, Küküllő menti cigány családot, amely a vihar elől az egy szem lovat menekíti be a nappaliba. Áll a ló a parkettán, a hátán gyerek. Menekültek sokasága jön elő, az egyik sorozaton a lepusztult szerb tájban mínusz öt fokos hidegben mosakodnak. Balogh Kálmán öreg zenész lemondó arca tűnik fel valahol Kárpátalján, fáradtvörös, kopott fal előtt. Vesebeteg asszony a dialízis alatt és a gyerekét ölelve otthon. Lebénult családfőt emelget a felesége. Egy idős, Szudétaföldről Szlovákiába elűzött asszony halála és emléke. Emberek gyertyafényes asztalnál, az áramot már rég kikapcsolták náluk.
MTI Fotó: Czimbal Gyula
Vagy egyre több a szegény és kirekesztett, az öreg, beteg és egyedül levő, gondolja a látogató, vagy a közérzület, így a fotósok reflektora is egyre gyakrabban talál rá a kisemberi világra. Nagy kiábrándulások, hitelvesztések, csalódások után szokott előfordulni, hogy az alsó világ egy időre felemelkedik a társadalmi figyelem peremére. Mintha hirtelen együttérzések, egymásra ismerések születnének egy időre.
A látogató nem mondja persze, hogy egyáltalán nem készülnek fotók a politikusokról. Dehogynem, mindennap tele vannak velük a lapok és a netes média – de ez nem a fontosság és a figyelem jele, hanem egyszerű szolgáltatás. Tarlóst látjuk, amint éppen azt állítja, hogy ő egy valóságos főpolgármester. Botka választókat vár Molnár Gyulával együtt. Kósa Lajos tiszta erőből szavakat keres. Ezek az alkotások ritkán tükröznek viszonyulást, véleményt az elit világáról, a hatalomról, ezek inkább csak hírek képekben elbeszélve, egy óra múlva már nincsenek. Kósát leváltja Rogán Antal szomszédja, aki már megint megnyert egy rá kiírt állami tendert.
Balogh Zoltán: Idomeni, a Balkán út utolsó napjai (részlet a sorozatból)
De ha itt nincsenek is politikai fotók, a politikai nép azért megjelenik a kiállításon.
Stiller Ákos képeiről beszélünk. Itt van például András, a Jobbik szavazója, hatalmas kandalló és gigaposzter előtt. Aladár MSZP-s, mögötte a lambériával burkolt falakból lemondóan szivárog a nyolcvanas évek szaga. Bence az LPM-re voksol, mellette a minimal art szobában fiatal nő, számítógép és kutya. Sándor, a politikai Nemtudomka. A képen a bútor román szekrénysornak tűnik, a bizonytalan szavazó bőrfotelben vár a szebb jövőre. A hetvenéves Erzsike az MSZP és a DK között ingadozó középválasztó, feloldhatatlan dilemmájával. És végül: Magda Alsózsolcáról, vallásos idős hölgy, népi hímzéses párnák tengerében. Fideszes.
Nem állítom, hogy a valóságot panelekbe szorító képekben nincs némi demagógia, de legalább igazi arcokat látunk a közvélemény-kutatók százalékai mögött. Jó napot, bávatag magyarok, bámuljatok csak bennünket itt a falon, igen, mi visszük csődbe, sikerbe, pokolba, mennybe az országotokat, mi mentjük meg, ássuk sírját, emeljük Isten lábai elé, lopjuk meg, tesszük szabaddá a nemzeteteket, mi csinálunk a gyerekeitekből igaz keresztényt, elbutított alattvalót, az antiliberalizmus szent bajnokát, az országból menekülőt, a turultojásból kikelőt. Mi vagyunk a választék. Ugyan mi ez a nagyképű grimasz a képeteken? Mi végtére is ti vagyunk, az a kis önutálat nem ment fel benneteket semmi alól.
Csudai Sándor: Szurkolók (részlet a sorozatból)
Ó, hagyjuk már ezeket, morogja maga elé a látogató, és a termekben vidámságot próbál keresni, enyhet, 2016 szórakoztató, egyben szellemes arcát. És íme: Kaszás Tamás fotóin feltűnik a miskolci Elvis, azaz Nádaski Attila, gyönyörű fehér, arany, rojtos és csipkés Presley-ruhában. Igaz, testes ember lévén itt-ott kifolyik a jelmezből, de a Marilyn Monroe-nak öltözött és mázolt feleségében is van valami lehangoló vagy inkább ijesztő, nem is tudom. Együtt lépnek fel, énekelnek, mulatós Elvist, mi mást, és közben árad belőlük a periféria felcsicsázott reménytelensége, amely nem tud önmaga lenni, másnak lenni meg végképp nem.
Egy másik tréfa: Czeglédi Zsolt fotóján egy sírásóverseny győztesei. Két fiatal markos férfi mosolyog ki a friss sírból, integetnek.
Na ennyit a szórakoztató, egyben szellemes 2016-ról, motyogja maga elé a látogató, aki nem veszi észre, hogy magában beszél, és már kezdenek furcsán nézni rá. És akkor rálel dolgokra, amikre eddig nem volt szeme.
Kaszás Tamás: A miskolci Elvis (részlet a sorozatból)
„Ó Jézus, ne vess meg minket” – ez a címe Madácsi Zoltán sorozatának, amelyen szombathelyi reformátusok 2016. január 22-én disznóvágással egybekötött hálaadást tartanak a harangtorony felépülésére. Rémes, nem? Nem. A vér, a belek, a levágott fej és a szakralitás, Jézus testetlen valósága együtt és egyszerre nyers és légies. Földi és égi. Egy képen a kolbászt az altemplomban töltik.
És a másik: a Szabadság híd lezárása 2016 nyarán, és a hely népi megszállása. Lányok táncolnak a síneken. Tornászcsapat edz. Menyasszony és vőlegény áll a híd közepén, ahol máskor senki sem állhat. Egy társaság bulizik. A szabadság hídja, tényleg.
De ne álljunk meg félúton, lelkesül fel a látogató, és odalép Csudai Sándor szériájához.
A Szurkolók 2016 tán legszebb arcát mutatja. 44 év után először jutott ki magyar csapat a foci-Európa-bajnokságra, ahol négy meccsből egyet nyert csak, de például döntetlenre vitte a portugálokkal. Ez az öt legjobb mérkőzés közé került, és Geráé lett az Eb legszebb gólja.
Balogh Zoltán: Esterházy
A legjobb 16-ig jutottunk, egy idegen tehát fel nem tudta fogni, miért robban fel az örömtől az ország, honnan ez nagy, mámoros fellélegzés. Hogy végre. Hogy ez végre nem propaganda, nem duma, nem olyan, ami az egyikféle magyarnak jó, a másiknak meg rettenetes. Itt most valóságosak és közösek a diadalok, amelyek ebben az esetben nem feljebbjutást, éremtáblázatot és egyéb lényegtelen dolgokat jelentenek, hanem olyan kitartást, erőt, szervezettséget, profizmust és lelkesedést, amilyet semmiben nem láttunk évtizedek óta. Hitet. Amit nem lehet odahazudni, ami vagy van, vagy nincs. És pár napig volt.
És ha volt, hát lehet még, krákog a meghatódottságtól utólag is a látogató, aki magát csitítva azért felméri a veszteségeket is. Balogh Zoltán fotóján Esterházy tán utolsó képe a könyvhéten. Szalay Zoltán fotóművész emléke egy fehér keretes üres fekete fényképkivágás. És Kocsis Zoltán, amint Felvégi Andrea képén egy üres teremben vezényel, csak székek, kották és hangszerek között, ember sehol. De ahol most Kocsis van, ott a terem lassan-lassan megtelik majd, és megszólal a most néma zene, gondolja a látogató, és ki tudja, miért, ettől megnyugszik, és a már említett kedvező hangulatban távozik. Mögötte a 2016-os esztendő fakul a falakon.
