Felvonás vége? – Függetlenek és magánszínházak végveszélyben

A megfontoltság és a fokozatosság sosem volt a NER sajátja. De egy tíz éve működő támogatási rendszert egyik pillanatról a másikra bedönteni – nos, az még az Orbán-kormányhoz képest is szokatlanul rapid. Ráadásul most, novemberben, amikor már elkészültek a 2019-es költségvetések, amelyekbe belekalkulálták a taót is, ami a 2018-as működésük után jár a színházaknak. Vagyis 2018-ban úgy működtek a színházak, úgy vállaltak el bemutatókat és vidéki fellépéseket, hogy számoltak a taóból származó bevétellel.

Ennek a – mondjuk ki – ad hoc intézkedésnek a magánszínházak és a független társulatok lehetnek az igazi vesztesei. Ezek döntő többsége ugyanis nem kap semmilyen állami vagy önkormányzati támogatást. A jegybevételekből tartják fenn magukat, illetve a taóból, ami az éves nettó jegyárbevételek nyolcvan százalékát érheti el.

Az Orlai Produkciós Iroda is ilyen: száz százalékban magánpénzből működik, a taóból pedig mintegy 300 millió forintos bevételük származik. Nehéz elképzelni, hogy ez az összeg pályázati úton pótolható lehet.

– Úgy tudtuk megőrizni a függetlenségünket mindegyik politikai hatalomtól, hogy nem indultunk semmilyen pályázaton, és nem fogadtunk el állami vagy önkormányzati támogatást – mondja Orlai Tibor, a produkciós iroda alapító igazgatója.

Hasonló helyzetben van a Rózsavölgyi Szalon is. Igaz, ők időnként elindulnak pályázatokon, sőt nyernek is, de összköltségvetésüket tekintve csak csekélyebb összegeket. A Rózsavölgyi működéséhez és létezéséhez is elengedhetetlen a tao.

Mindemellett nem pusztán támogatás ez: sokkal inkább piaci értékítéleten alapuló bevételi forrás, amely pontosan tükrözi, hogy a nézők mit gondolnak az adott produkcióról.

Általa piaci mechanizmusok indulhattak be: a színházak nagyobb bevételre törekednek, hogy minél több taotámogatást kaphassanak. Márpedig nagyobb jegybevételre úgy tudnak szert tenni, ha azt adják, amire a nézők vágynak.

– A mi kínálatunkat a nézői igény alakította – magyarázza Szentpéteri András, a Rózsavölgyi Szalon ügyvezető igazgatója. A szalon 2012-ben nyílt, akkor még elsősorban beszélgetéseket és könyvbemutatókat, kisebb előadásokat és koncerteket tartottak itt. Később mind a személyes visszajelzések, mind a közösségi oldalakon megjelenő vélemények alapján egyértelmű lett: a közönség főképp színházi előadásokra lenne kíváncsi. A jegyeladásokból az is hamar kiderült, hogy milyenre: igényes, különleges prózai színházra.

– Független színházként teljes mértékben a nézői elvárások szerint tudtuk alakítani a műsorrendet. Értékalapú darabokat várnak tőlünk – mondja Szentpéteri András.

A nemrég bemutatott Táncórák-előadásuk például az autizmussal foglalkozik, egy másik új darab, a Diplomácia pedig egy fontos történelmi eseményt dolgoz fel, és a párbeszéd fontosságára hívja fel a figyelmet.

Orlai produkcióinál is fontos az alapvető értékek közvetítése. Előadásaik egy része az elfogadásról, toleranciáról és szabadságról szól.

A taónak köszönhető, hogy az Orlai Produkciós Iroda a nulláról el tudott jutni oda, hogy ma már több helyszínen telt házas darabokat mutathatnak be állandó, tizenkét fős alkotóközösséggel, köztük olyan neves színészekkel, mint Hernádi Judit, Ötvös András, Szabó Kimmel Tamás, Kovács Patrícia, Mészáros Máté vagy Járó Zsuzsa.

– Azért hívom alkotóközösségnek, mert ez nem hagyományos értelemben vett társulat. A kőszínházi társulatokban jóval merevebbek és hierarchikusabbak a szabályok, míg nálunk valóban közös alkotás folyik – jegyzi meg Orlai Tibor.

A pályakezdő színészek számára is remek lehetőséget adnak a függetlenek, a magánszínházak. Szakmai és sokszor anyagi értelemben is. A 2018–19-es tanévben 52 színész végez a budapesti és a kaposvári színművészeti egyetemen. Taótámogatás nélkül az ő lehetőségeik is jelentősen beszűkülnek, szinte elkerülhetetlenné válik, hogy akkor is kőszínházban kezdjenek, ha más művészi ambícióik lennének.

Bővült tehát a kínálat, fejlődött a prózai színház. A taónak köszönhetően nem uralta el a hazai előadó-művészetet a bulvár. Vidéken sem.

A Rózsavölgyi Szalon az előző évadban 36 alkalommal adott elő vidéken. Mivel a vidéki helyszínek a bekerülési költséget nem minden esetben tudják kigazdálkodni, ezért a Rózsavölgyi kvázi megelőlegezi ezt az összeget, ami később a tao igénybevételével térül meg.

Az Orlai Produkciós Iroda előadásait is rendszeresen bemutatják vidéki színházakban, művelődési házakban és más közösségi terekben. 2018-ban majdnem kétszáz előadásuk volt Budapesten kívül. Ünnepnapok ezek a színészek és a közönség számára is.

Sztarenki Pál és Alföldi Róbert a Diplomácia című előadásban

Fotó: Gordon Eszter

– Természetes, hogy ahol szűkebb a kínálat, és neves előadók csak ritkábban fordulnak elő, ott hatalmas az öröm, amikor megjelenik Kern András vagy épp Udvaros Dorottya – mondja Orlai Tibor. – De ha nem lesz állandó támogatás, ezeket csak veszteséggel vállalhatjuk el, úgy pedig értelemszerűen nem megy. Vagyis ha nincs jegyártámogatás, le kell mondanunk a vidéki előadásokról. De a fővárosban is jelentősen át kellene értékelni, hogy hány bemutató lehet egy évben, illetve a meglévő repertoárból mennyit tudunk megtartani. Mert a tao kiszámítható bevételi forrás, tudom, hogy mennyivel kalkulálhatok, de bizonytalan pályázati forrásokra támaszkodva nehéz tervezni.

A magánmecenatúra-rendszer azt is lehetővé tette, hogy társulatok közösen vigyenek színre egy-egy alkotást, és így, együttműködve mindenki hozzáadjon valami csak rá jellemző pluszt a darabhoz.

Nem utolsósorban mindezt úgy, hogy az előadások a közönség széles rétegei számára elérhetők legyenek.

Ám több magánszínház is úgy számol: tao nélkül 10-12 ezer forintos jegyárakkal kellene dolgozniuk. Kérdés, ha a színházak ilyen árakkal kalkulálnának, mennyibe kerülne egy nagyszabású zenés előadás egy sportcsarnokban – például Rosta Mária produkciós irodája szervez ilyeneket –, vagy egy koncert. Ötven-hatvanezer? Ezek után még az sem kizárt.

Nem véletlenül ünnepelte anno a színházi szakma a tao 2008-as bevezetését, hiszen a Nemzeti Kulturális Alap szűkös keretei nem tudtak elegendő forrást adni a modern és szabad színházcsináláshoz. Az alapötletet egyébként a 2004-es filmtörvény adta, amely kimondta: a filmek gyártási adókedvezményt kaphatnak, ami óriási segítség volt a filmkészítőknek.

Így fogalmazódott meg a gondolat, hogy a kultúra támogatásába is be lehetne vonni a magántőkét. Elindult az Arts & Business kormányzati program: ennek keretében az akkor még létező szakmai szervezetek, a vidéki és a fővárosi színházigazgatók és a színházaknál dolgozó gazdasági igazgatók közösen kidolgozták az előadó-művészeti törvényt, amely lehetővé tette a taorendszert.

2008-ban szavazta meg végül a törvényt az Országgyűlés. A színházigazgatók is ott voltak, tapsoltak az igeneknek.

A rendszer egészen addig csak kisebb hibákkal működött, amíg Orbán Viktor ki nem terjesztette a sportra is. Idén L. Simon Lászlónak, az Országgyűlés kulturális bizottsága elnökének számításai szerint 57 milliárdnyi taotámogatásban részesültek kulturális intézmények. A sportcélú támogatások ennek a többszörösét érték el.

Azaz itt már nagyobb összegekben lehetett játszani: ügynökségek jelentek meg, harminc-, negyven-, de nem ritkán ötvenszázalékos jutalékot kértek azért, hogy támogató partnereket szerezzenek egy-egy egyesületnek. A korrupció hamar átszivárgott a kultúrába is. Haknitársulatok jöttek létre, amelyek akár milliárdos bevételre is szert tettek. Néhányan úgy próbálták kijátszani a rendszert, hogy külföldi előadások után igényeltek taót, márpedig a külföldi előadások jegybevétele követhetetlen. Előfordult például, hogy nem volt előadás, a producer vette meg a jegyeket. És még így is nagyot kaszáltak a támogatáson.

De tényleg le kell rombolni egy egyébként kulcsfontosságú rendszert, mert voltak, akik visszaéltek vele? Tényleg az a megoldás, hogy egy előremutató támogatásból visszalépünk a központosításhoz? Miközben a sportcélú támogatásokhoz nem nyúlnak.

– Sok az áfacsaló, rengetegen próbálják megkerülni a fizetést, mégsem akarják eltörölni az áfát – mondja Orlai Tibor. – Nyilvánvalóan az a fontos, hogy legyenek ellenőrzések és szigorú törvények, amelyekkel elejét vehetik a csalásoknak.

Kern András és Hernádi Judit a Valódi hamisítvány című darabban

Fotó: Orlai Produkció

Az elmúlt egy évben Orbán gyakran hangsúlyozta beszédeiben, hogy sokan járnak színházba. Márpedig ha sokan járnak, akkor pénz is lehet a színházban, a NER pedig előszeretettel rátenyerel bármire, amiben pénzt lát.

És persze ezekben a kultúrharcos időkben az sem kizárható, hogy a központi elosztás politikai ízlésformálással jár együtt, noha több kormányzati képviselő is tagadta, hogy ez lenne a cél. Gulyás Gergely azt mondta, nem büntetik majd a kormánnyal szemben kritikus hangokat, L. Simon László pedig a Hír TV-ben kijelentette: „Jelen pillanatban is az állam nagyon sok formában támogatja az előadó-művészeti szervezeteket, ma is van normatív támogatás az állami, önkormányzati, a magán- és a független szervezeteknek is.”

Mint fentebb írtuk, ez sok magánszínház esetében nem igaz, de tény: a nagyobb művészszínházaknak, a Katona József Színháznak, a Radnóti Színháznak vagy az Örkénynek kevesebb a vesztenivalójuk, ezek az intézmények a tao megszüntetése után is nagy valószínűséggel hozzájuthatnak állami vagy önkormányzati forrásokhoz. Számukra a jegyártámogatás eddig is csupán keresetkiegészítés volt, a működésüket, vagyis a béreket, a rezsit, a színpadra állítást – a magánszínházakkal és független társulatokkal ellentétben – nem ebből finanszírozták.

Emellett ahogy színesedett a színházi paletta, ahogy előbukkantak a kisebb társulatok és magánszínházak, vagyis a versenytársak, a kőszínházak mozgástere egyre szűkült. Miként az valódi versenyhelyzetben lenni szokott.

Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója nemrég azt mondta az ATV-ben: nem hinné, hogy a tao megszüntetése valós veszélyt jelentene a színházára. Szerinte a kormánynak nem lehet célja a színházak ellehetetlenítése. Utóbbi véleményét Nagy Viktor színész, a balatoni Kultkikötő fesztivál alapító-igazgatója is osztja.

– Mindazonáltal nem mondom, hogy nyugodt vagyok, hiszen most teljes bizonytalanságban vagyunk – teszi hozzá. – De tény, Kultkikötő a tao bevezetése előtt is volt, és lesz utána is. Így vagy úgy, de akkor is színházat fogok csinálni, nem ehhez kötöm a jövőmet.

Rázga Miklós, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója pedig teljes szakmai konszenzust vizionált a Hír TV-ben. „Közös a szakmának a véleménye, hogy ezt meg kell reformálni, mert elképesztő mennyiségű minőségi visszaélések történtek a taóval kapcsolatban. Tehát a szakma részéről is közös az akarat, hogy ez változzon meg. Aztán hogy mit hoz a változás, az egy másik kérdés.” Mindenesetre nem elhanyagolható kérdés.

És hát a NER világában bármi megtörténhet, még akkor is, ha kormányzati nyilatkozatok tucatjai nyugtatják az aggodalmaskodókat. Hiszen lehet, hogy mindenki kap támogatást, de mi van, ha cserébe kérnek a támogatók is egyet? Mondjuk egy NER-barát darab bemutatását vagy egy kritikusabb levételét a műsorról.

Egyes színigazgatóknak az sem volt ínyére, hogy üzletemberekkel kell egyeztetniük.

Nagy Viktor is megtapasztalta: teher lehet, hogy támogatást kell kijárnia a nagyvállalatoknál.

– Másrészt mindenképp érdemes lesz a támogatási rendszer megszüntetése után is tartani a kapcsolatot a cégvezetőkkel, hiszen talán az egyszázalékos felajánlásokra továbbra is számíthatunk – teszi hozzá.

Színészként eleinte valóban nehézséget jelentett, hogy üzletemberekkel tárgyaljon. De hamar beletanult. Ugyanis a kultúra támogatása – különösen úgy, hogy az az adóból leírható – a vállalatoknak is érdekük. A Kultkikötő esetében pedig könnyű volt meggyőzni a vezetőket, hogy a Balaton többet adhat a sörnél és lángosnál, hiszen nyaranta kiváló kulturális színtér is lehet.

Amúgy a jobboldalon sem mindenki gondolja, hogy a rendszer lerombolása az egyetlen megoldás. Tarlós István azt mondta a Népszavának: meg fogja kérni a miniszterelnököt, hogy „a kormány ne generálisan szankcionáljon, ha valamilyen rendellenességet észlel a kulturális taotámogatások esetében, hanem ha konkrét esetek jutnak a tudomására, akkor ezekben járjon el.”

Hozzátette: azt is kéri majd, „hogy a budapesti színházak esetében a kulturális taotámogatások értékét továbbra is deklaráltan garantálja”.

De miért ennyire sürgős a kormánynak, hogy meghozza ezt az ellentmondásos intézkedést? Sürget a kultúrharc? Állítólag nem csak ezért: úgy tudjuk, jobboldali, erősen támogatott művészek is eléggé visszaéltek a rendszerrel. Milliárdos nagyságrendről van szó, gyorsan kell tehát lépni, mielőtt borul a bili.

Mindenesetre bármi álljon is a hirtelen jött szándék mögött, az biztos, hogy a függetlenek és magánszínházak csak összefogással tudnak fellépni a kormány terve ellen. Csakhogy egyelőre nehéz feladatnak tűnik a szétforgácsolódott színházi világ összekovácsolása. Különalkuk százai köttetnek, amióta megjelent a támogatási rendszer megszüntetéséről szóló hír.

De szerencsére vannak már próbálkozások az együttműködésre. A Független Előadóművészek Szervezete is egységesen akar fellépni, ám egyelőre nem hallatszik messzire a hangjuk. Alakul a magánszínházak összefogása is: elindult a közös szakmai gondolkodás a Rózsavölgyi Szalon, a Kultúrbrigád (az Átrium működtetője) és az Orlai Produkciós Iroda között, és ebbe szeretnének még bevonni más magánszínházakat is.

Együtt talán még megmenthetik az ország egyre színesebb és modernebb színházművészetét.