Feltételes mód

Az utóbbi években – amióta már a pályázat kiírása előtt tudni lehet, hogy megvan a győztes, még ha a neve titokban marad is – a színházi szcéna szakmailag értékes része rá sem mozdult egy-egy kiírásra. Vállrándítás – vagy még az sem – kísérte az egri, a kaposvári, a szolnoki, a pécsi és még jó néhány színház igazgatói pályázatát. A szakma minőségi része ellenfél nélkül hagyta (ismét) nyerni a politika kegyeltjét, pillanatnyi pirulásra sem késztette a kinevezőket.

Ezért is – no meg az általános értelmiségi, művészapátia miatt is – érdekes jelenség az Újszínház igazgatói pályázata.

A tömegesnek mondható jelentkezés egyik oka az előzményben keresendő: Dörner György, az Újszínház most távozó igazgatója öt évvel ezelőtti kinevezésében. Persze tudjuk, nem őt nevezték ki, hanem Csurka Istvánt, és tudjuk azt is, a kinevezés botránya és a jelentős tiltakozás célpontja is Csurka, nem pedig a súlytalan és jelentéktelen Dörner volt. Tarlós főpolgármester immár nagyon is hosszú hibalistájának egyik legsúlyosabb tétele ez a kinevezés, valamint a tiltakozásokra – köztük a több mint tízezer, nemzetközi nagyágyúkat is felvonultató aláíráslistára – produkált cinikus reakciók.

A jelentkezés számosságának másik oka maga a színház: az Újszínház minden verbális és számmisztikás akrobatika ellenére jókora bukás: pénznyelő automata. Van neki valamilyen és valamelyes közönsége, de az az ideológiailag elkötelezett, a nacionalista szélsőségekre és a múltba merengésre vevő réteg, amelyre számítottak, nem jár színházba (a gój motorosoktól is egyetlen jelmezvillogtató jelenlétre futotta). A színház amúgy szelíd repertoárt visz: az egyetlen Wass Albert a legnagyobb „vagányság”, Csurka kései bicskanyitogató opuszai közül egy sincs műsoron, van viszont néhány középszerű és középfajú színmű, meg Móricz, Tersánszky.

És ok az is – hiba lenne tagadni –, hogy a szakmai visszhang, vagyis a kritika szemszögéből az Újszínház egyszerűen nincsen. Bemutatóit nem kíséri kritikai megmérettetés, munkásságát nem elemzik. (Természetesen ez összefügg az előbbiekkel, vagyis a születés körülményeivel.)

Most tehát megmozdult a szakma. Ennek önmagában is van értéke; jelzi, hogy az elmúlt évek levajazott igazgatókinevezései következtében úthenger módjára legyalult színházi szcéna szakmai mélyrepülése alatt, mögött és mellett – főleg a struktúrán kívül – van még remény: csak lehetőség kell, esély arra, hogy a tehetség, a teljesítmény levegőhöz jusson. Nem állítom, hogy ez most fog megtörténni, de az esély adott.

A pályázók névsora – már akikről tudni lehet – meglehetősen vegyes. Lássuk, kik ők.

Beadta pályázatát Dörner György; nemigen volt más választása, akkor sem, ha esetleg jobban tudja, mint e sorok írója, hogy nem fogják kinevezni, és esetleg azt is tudja, hogy talán számíthat fájdalomdíjra, például a békéscsabai színház direktori székére.

Pályázott Radó Denise, aki a szakmailag perifériának tekintett szolnoki színházban rendez. Az ötvennégy éves színésznő esélyeit növeli, hogy pályázatában társként szerepel Kautzky Armand szinkronszínész, aki az Újszínház jelenlegi társulatának tagja, Pozsgai Zsolt, az Újszínház volt házi szerzője – Radó kinevezése tehát a folyamatosságot ígérné. Akkor is, ha esetleg nem igaz, hogy a csapat mögött ott áll a maga nagyjából minden irányból vállalhatatlan ripacsériájával Kerényi Imre. Radónak politikailag is erős a hátszele: már 2010-ben ott szerepelt Tarlós István mellett az önkormányzati rendezvényeken, amelyeknek azóta is sokszor a háziasszonya.

A HOPPartos Herczeg Tamás ugyancsak figyel a folyamatosságra, legalább egy kicsikét: Szántó Péterrel, a színház jelenlegi ügyelőjével közösen adta be pályázatát; fölteszem, ennek nem politikai, inkább szakmai súlya van, noha a koncepcióról nem sokat mond.

Van még egy Herczeg Tamás, aki a Szegedi Szabadtéri Színház igazgatója (néhányan emlékszünk a nem épp sima váltásra ott is); ő Bodolay Géza rendező pályázatában szerepel – mások mellett ifjabb Vidnyánszky Attilával és Hajdu Szabolccsal (!) –, aki az egyik legrutinosabb igazgatójelölt szerte az országban. És – biztos, ami biztos – szerepeltet egy „erdélyi kapcsolatot”, Bodó A. Ottó színházi szakembert is.

Nagyjából ők azok, akik tudják, hol élnek; tudják, hogy a vicik-vacak politikai alkuk világában kompatibilisen összeállított, szakmainak csúfolt kuratóriumok, a politikai diktátumok szavazógépezeteként működő fővárosi közgyűlés, valamint maga a főpolgármester szemében mi számít. És mi nem.

Pályázik az utóbbi néhány évben felnőtt független csapat, a k2 Színház. Benkó Bence és Fábián Péter társulata szép szakmai sikereket, különféle díjakat tud maga mögött, és a hozzájuk csatlakozó, szintén nagyon fiatal és tehetséges Hegymegi Máté, a régi független „motoros” Hudi László, valamint a tapasztalt színházi ember, drámaíró-rendező Kárpáti Péter ütős esélyes lehetne egy normális színházi világban.

Ahogy a Bodó Viktorral erősített Kultúrbrigád is. A néhány éve producerkedésre váltott három színikritikus – Ugrai István, Zsedényi Balázs és Nyulassy Attila – nívós és sikeres előadásokat hozott létre, főleg az Átriumban. Bodó Viktor, a nemrégiben bezárt Szputnyik vezetője pedig az egyik legjobb név az európai színházi mezőnyben; évekig Grazban, most pedig a bécsi Volkstheaterben állandó vendégrendező.

Szintén a Szputnyikon edződött Tóth Péter, aki Mátyássy Bencével, a Nemzeti Színház színészével indul a direktori székért.

Kelthet némi meglepetést, hogy a pályázók között van Szűcs Katalin Ágnes színikritikus is, a Criticai Lapok című orgánum főszerkesztője. Bírom azt a civil kurázsit, amely a gesztusban tükröződik: „Akkor is pályázni kell, ha a politikának van preferált jelöltje” – mondja. A pályázatban említett rendezők amolyan „népfrontos” profilt sejtetnek; első hallásra számomra ez a pályázat valóban a gesztusról szól.

A sajtóban megjelent híradások alapján annyit tudni még, hogy beadta pályázatát Nagy Viktor, Salamon Suba László és Hargitai Iván rendezők. Utóbbi állítólag Novák Eszterrel, a nagyváradi színház nemrégiben kinevezett művészeti vezetőjével együtt indul; megjegyzem, Novák Eszter az egyik olyan jelentős színházi alkotó, aki – generációjának több tagjával együtt – egyszerűen kimaradt a színházvezetésből. Ez egyébként nem föltétlenül a politika, még kevésbé a jelenlegi rezsim hibája, inkább a magyar színházi életre jellemző utódlási nehézkesség, amit szívesebben nevezek anomáliának.

Nem érdemes Tarlós fejével gondolkodni – az ember válogassa meg a fejeket, amelyekkel gondolkodik. Az Újszínház igazgatójának kinevezése csak pro forma, illetve de jure Tarlós és a Fővárosi Közgyűlés dolga. Valójában egy szakmai grémium véleménye lenne a döntő – ha olyanokból állna, akik ismerik a pályázókat, a színházi szcénát, az Újszínházat.

Sok a feltételes mód. Tapasztalataink szerint nem érdemes optimistán tekinteni az újszínházi utódlásra – szerintem mégis komoly lehetőség. Nem föltétlenül arra, hogy új műhelyre, releváns szakmai törekvésre, esztétikailag értékelhető színház megteremtésére nyílik most lehetőség (bár erre mindre is), hanem arra: a szakma fölemeli fejét az apátiából, a behódolásból, a kussolásból, és első lépésként letöröl egy gusztustalanságot, egy aljas, sötét történetet a budapesti színházi térképről.