Felmondani a sorsnak – A kelet-európaiság regénye

Legutóbb harminc évvel ezelőtt történt erre kísérlet, amikor a szovjet birodalom nyugati felét épp kiléptették Kelet-Európából, és a helyi értelmiség, Milan Kundera, Danilo Kiš, Susan Sontag, Claudio Magris, vagyis a korszak ebben illetékes gondolkodói révén hosszas vitákban próbálta tisztázni, hol él és kicsoda is ő. Egy darabig a német érdekterű Közép-Európa – alázatosabban szólva Mitteleuropa – lett volna a megoldás, ebből kisebb hazának Közép-Kelet-Európa lett, majd a tartós homály. Magyarán nem jutottak dűlőre, hogy mi dönti el a dolgot, a politika, a nyelv, a kultúra vagy mindezek gomolygása, amiben viszont állandó viszonyítási pont ugyebár nincsen.

A közbeszédben és a médiában maradtunk kelet-európaiaknak. De hát miért kellene pont most Kelet-Európával foglalkoznunk, amikor Szántó T. Gábor új regénye az Európa szimfónia címet viseli, vagyis nem egy rész a gondja, hanem az egész? Az olvasó azonban joggal gondolhatja, hogy ez nincs egészen így: a történet egyik helyszíne ugyan Nyugat-Berlin, és az is igaz, hogy megjelenik a hatvanas évek (nyugat)német nemzedékének drámai szembesülése az apák náci múltjával, de azért a regény romániai regény, Gheorghiu-Dej, illetve Ceaușescu világa, amely mindenestül a régi értelemben vett Kelet-Európához tartozik. A félelmeivel, a csöndjeivel, a titkaival, a lappangó hisztériáival, az örökös jelenével, de főleg azzal a fogalommal, ami az emberek egymás közötti viszonyát leírja. Ez pedig a kellemetlenség fogalma, a kellemetlenség érzete, kellemetlen népek vagyunk, mondhatjuk magunkról őszintébb pillanatainkban.

Tegyük még ehhez hozzá az önsajnálatot és az önutálatot, lásd feljebb. Most pedig egy kis spoilerezés következik, nem megy másképpen. Kolozsvárott/Clujban él a Pop család, az apa Georghe, a helyettes városi párttitkár, az anya, Enikő, és a fiú, András/Andreas, vagyis egy hamisítatlan multikulti entitásról beszélünk, aminek az előnyeit az érintettek nem nagyon érzik. Pedig tehetnék: túl vannak egy katonai diktatúrán, a második világháborún, amelyben az ország 800 ezer életet veszít (és öli meg ennek egy részét saját maga a pogromokban és a haláltáborokban), de vége a nyílt szovjet megszállásnak is, ami persze szintén táborokat és erőszakot jelentett. Békeidők járják, a család mégsem boldog a szocializmus kopár világában, ahol az élet az unalom és a borzalom váltakozó kettősségében telik, ám mégsem állíthatjuk, hogy minderről csak az éppen aktuális román diktátor tehet. A család, ha szabad így fogalmaznunk, belülről rothad.

A saját titkaikba, vágyaikba zárt szereplők mintha nem is egymáshoz beszélnének, dialógusok voltaképpen nincsenek is, az író regisztrálja, sorolja fel, hogy milyen mondatok hangzanak el köztük abban a süket csöndben, ami a regény légköre. Olyan az egész, mint egy feliratozott némafilm. Csak a vetítőgép pergése hallatszik, az emberek nem élnek, hanem működnek, mindenki némán menetel a halála felé, sorsa parancsa szerint, kilépés nincs, enyhítő körülmények nem számítanak.

Ha azonban igaz az, hogy Kelet-Európában semmi sem az, aminek látszik, akkor a szenvedés sem az, kell hogy legyen benne valami engedékenység, pongyolaság, kiút. És van is. András tehetséges zenész, bekerül a városi szimfonikus zenekarba, amelyet vendégjátékra hívnak a nyugat-berlini szimfonikusok. András is mehet. Mehetne. A regény egyik megrázó pillanata következik itt. A titkosrendőrség kihallgatja a fiút, közli, hogy tud némely röpcédulázásáról a rendszer ellen, persze azt is tudja, hogy ez csak múló ötlet volt, de hát börtön azért jár érte. Egy kis ügynöki munka felvállalása azonban segítene ezen és az utazáson is. Ez eddig ugye a szokvány. Ámde jön a fordulat: nézze, mondja búsan a titkosszolga, a diktatúra valóban tűrhetetlen, embertelen, semmiképp sem csinos dolog, a Securitate dolgozik is a problémán, de hát ezt ésszel kell csinálni, okosan, olyan emberekkel, mint András. Ha belép, ezt segíti, ha nem, a szamosújvári átnevelő börtön új tanulót kap, az meg kinek jó?

Ez igen, gondolja a kelet-európai fílinget gyűjtögető olvasó. Elvenni az álmokat, a szabadságot, a jövőt, a politikai lojalitással szemben értéktelennek nyilvánítani a tehetséget, kitaszítani valakit a társadalomból: ez a zsarnokság rutinmunkája. De megfosztani az embert a belső hitétől, az önbecsülésétől, azt a kis lázadását is a rendszer szolgálatába állítani, az a pokol zsenialitása. Az ember végül tehát aláír az ördögnek, mert mégis, mindennek ellenére remél. Esztelenül, de nem ok nélkül. És néha igaza is van.

András tehát vesztes vagy annak látszik. De voltaképpen mindenki az ebben a regényben. Nem érdemes kiosztani közöttük az első helyezett díját, de nekünk úgy tűnik, a román apa az, akit ennek a történetnek, a történelemnek sikerül mindentől megfosztania, pedig, Isten látja lelkét, sok minden nem jutott neki már az elején sem. Elvett egy nála tíz évvel fiatalabb magyar nőt, aki szovjet fogolytáborban lett egy német karnagytól terhes, és szült egy fiút, akit ő, Georghe örökbefogadott úgy, hogy a lelke mélyén tudta, Enikő nem a szerelmet, hanem a gyereke biztonságát keresi nála. Az András/Andreas érdekében vállalt hallgatás, azaz hazugság összekötötte kettőjüket, de ezen túl semmi más. Georghének el kellett fogadnia, hogy vér szerinti fia nincs, és szembe kellett azzal is néznie, hogy az ő nehéz szagú, kockafejű párttitkársággal súlyosbított melósvilága taszító és alantas ennek az András nevű gyereknek, aki nem gyárba menne, hanem hegedülni akar. Mintha szántszándékkal hangsúlyozná nemcsak az idegenségét, de a felsőbbrendűségét is. Ráadásul az anya és fia magyarok. Néha rajtakapta őket, ahogy a titkos nyelvükön beszélnek, amiből ő ki volt zárva, és emiatt dühönghetett és ordíthatott, de ezt is be kellett sorolnia számtalan veresége közé.

És végül áruló is lett: a titkosrendőrségnek ő mondta el András röpcédulázását, de csak azért, hogy ne a Secu jöjjön rá a dologra, és hogy megkérje őket, ne bántsák a gyereket. De csak ügynököt csinált a fiúból. Hozzá képest a többiek összekapartak valamit az életből. A német karmester elveszíti az egyik, a német fiát, és nem nyeri meg igazán a magyar gyerekét sem, de marad neki egy szenvedéllyel vitt szakma. Enikő egyedül marad a román férjjel, ám néha egy távoli telefonhang, András hívásai időről időre életre galvanizálják őt. A Nyugaton élő András végül rálel egykori, Németországba költözött szerelmére, bár a lány is már egy gyerekkel érkezik hozzá, mintha Kelet-Európa sorsismétlést rendelt volna el a családban, új körforgást ebben a sosem változó, a reményeket soha be nem váltó kelet-európai történetben.

De András már érti: a titok hosszú távon öl. Elmondja a fogadott fiúnak az igazságot. A felesége pedig már terhes az ő gyerekével.

Az író talált egy kiskaput. Aki tud, csak bújjon rajta.