Felelj – innen vagy?

„József Attila ma is a legnépszerűbb költő.” Túlélte a 20. századot, túl a rendszerváltást, amelynek új fanatikusai 1991-ben szerették volna betiltani/kitiltani az iskolákból, hiszen „a nemzetietlen szégyenrezsim házipoétájának” ez a sors járt volna – szerintük. (Ha már nem volt szegény költő abban a helyzetben, hogy bocsánatot kérjen, ugye. Azt meg láthatóan hiába írta le újra meg újra, hogy „ez a hazám”. A Vereckei-szorost mostanában megint szigorúan ellenőrzik.)

Ő tovább él „e sztárorientált globális térben” is, megújul blogokban, verseit dünnyögik és mormolgatják, megél „a semmi ágán” is, hiszen szövegei folklorizálódtak, idézték az ország házában is (hol jól, hol rosszul), de mégiscsak „élő örökségként”.

Szerethetőnek és szeretetre éhesnek látjuk, közérthetőnek, szenvedőnek, krisztusi példázatot is hordozónak, vesztesnek, önpusztítónak és boldogtalannak, ugyanakkor a világot differenciáltan megítélőnek, érzékenynek és hitelesnek.

Voltak, persze, ebben a centenáriumi időszakban prózaibb hírek is róla és körülötte. Az örökösök jogvitája, az újratemetés, a hódmezővásárhelyi szobor, az összegányolt verseste Veszprémből, a kultuszrombolás és kisajátítás kísérletei.

József Attila baloldali világszemlélete kihívást jelentett mindazok számára, akik egy ellenkánon sürgős felépítésében voltak érdekeltek. Ezért szerették volna József Attilát beleolvasztani valamiféle „szakralizált nemzeti sérelmi mítoszba”, örök magyar bánatot, passiót játszatni vele, vagy ha ez nem megy, legalább Wass Albertet mellé emelve, lehessen kettejüket egymással legitimálni. Hátha át lehet hangolni valamiféle keresztény-nemzeti mezőbe a holt költőt.

Aki azonban él, új s újabb értelmezéseknek kínálja ronthatatlan szövegeit.

(Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet. Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Napvilág Kiadó.)