Fejes Endre igazságai

Ifjúságunkban a munka vezetett el Fejes Endréhez. Újonc voltam az Új Írás szerkesztőségében, kérdeztem Pándi Páltól, mi a dolgom. „Járd a kocsmákat, és szerezz kéziratokat a fiataloktól” – mondta. Ez kedvemre volt, de nem minden fiatal tanyázott kocsmában. Baranyi Ferencet, Gerelyes Endrét, Galambos Lajost, Lázár Ervint be lehetett kényszeríteni, s ki mindenkit még! De Csoóri Sándor verséért a Gellért presszóba vagy az Emkébe kellett menni. Szakonyi pedig a Marika presszóban, Moldova a Hungária kávéházban dolgozott; őt és Csurkát a futballedzéseinken is lehetett kérlelni. Rákosy Gergelynek a Nemzetiben és az ügetőn volt a munkahelye.

Fejes előbbre járt már az éveiben, de igen szerettem az írásait, őt a Múzeum kávéházban kerestem meg egy este, s kéredzkedtem oda az asztalához. Nagy asztal volt, szívesen mesélt és háborgott ott nekünk, kevés csillagos irodalmároknak s a fiatal rádiós fiúknak. Gyakran velünk volt Gyulai Líviusz, s oda-odaült egy-egy humorista a Ludas Matyi törzsasztalától.

Elmondtam már az első gyalázatos kudarcomat ez időből. Ideadta a Rozsdatemető friss kéziratát. Kértem, hadd mutassam meg az Új Írásnak. Pándi azt üzente, szívesen közli – az egyik felét. Szégyellhettem magamat, hogy nem értettem meg: ez olyan visszaadásféle, hisz a két rész külön érvénytelen. Fejes ingatta a fejét: ő értette.

Pedig lehetett volna engedékenyebb. Akár a megjelenés öröméért, akár hogy egyengesse a könyv útját: egy kényes írást valamelyest legalizál a folyóirat. Akár a honoráriumért. Akkori életszínvonala közelebb volt a nyomorhoz, mint a kényeztetéshez. De elérzékenyült, amikor elmesélte, hogy szeretet is van a világon: F. K., a sikeres, könnyű kezű írónő pénzt ajánlott (küldött?) neki. Ő most könnyebben él, tudja, hogy Bandi éppen nem dúskál a javakban.

Keresgélem a vonásokat az arcképéhez. Keményszívű és -szavú volt, de érzelmes is, akárcsak sok novella- és regényalakja. Kiátkozott egy-egy esztétát (azt mesélték, meg is pofozott), de rajongva beszélt színész, sportoló, író barátairól. Pilinszky Jánost nagyon szerette, idézte: „A világirodalom legszebb verssora ez: »Mezítelen sírkő a hátad.«” Dühöngött, ha rossz felé ment a politika, és édesen mesélte a józsefvárosi vagányok sorsát – a magáét is.

Jóval több volt benne az öntudat, a rátartiság, mint a krisztusi alázat. Később tudtam meg, hogy két jelkép volt neki fontos, a kereszt és a menóra. Származása rendelte így, de nem annyira a jelképeket tisztelte, mint a törvényt. Szigorú volt, minden álságot, képmutatást megvetett. „Pokróc! – mondta egy barátunk –, mindig igazat mond! Mániája a szókimondás.”

Kerestem a társaságát, elbűvölt, ahogyan hitt az igazságaiban. Persze ami hiányzik az emberben, azt keresi a másikban. Jó volt hallgatni őt. Mert hát nem beszélgetések voltak ezek, hanem közlések. Mesélt, tájékoztatott, ítélt, moralizált. Szájtátva hallgattuk, mint Krisztust a tanítványok.

Gyakran tőmondatokban szólt. Írásait is ez jellemezte, erre ugrottak a parodisták is. Tudatosan öltözött ebbe a szűk ruhába. „Számomra a tőmondat annyit jelent, hogy valaki állít valamit. Magyarázkodás, szépítés, torzítás, félelem nélkül. Tudja, mit mond. S ami talán még fontosabb, nem akarja, hogy többféleképpen lehessen érteni” – írta a Gondolta a fene című elmélkedő, mesélő, kijelentő esszékötetében.

Aztán elmaradtak ezek a Múzeum kávéházi találkozások. Követtem még a Városkapu presszóba. De kéziratot nem kaptam. Legközelebb a Normafa utcai nagy romló házban kerestem meg, önéletírást és fényképeket kérni az Új Írásnak a Pályám emlékezete-sorozatba. „Hát az ezerszer áldott Józsefváros...?” – kérdeztem az új lakásra célozva. „Nem én lettem hűtlen hozzá, hanem Éva. Kijöttem a kórházból, már itt laktunk. A levegő miatt.” De szociális érzékenysége nem fakult a „nagy levegőváltozás” után sem.

Elmondtam neki, sokan szeretik, kérdezték, legközelebb elhozom-e őket. Például? Például M.-et. Őt ne, mondta. És elmesélt egy szomorú történetet.

„Bejelentkezett egyszer, följöhet-e. A szerelmével, P.-vel. Jöhet, jöttek. Beszélgettünk, nézelődtek. P. észrevett a polcon pár tiltott könyvet. Nyugatról kaptam, volt egy-két rendőrtiszt barátom, szemet hunytak. Elviheti-e? Vigyed. – Egy hét múlva telefonált a rendőrtiszt barátom, máskor ne engedjem be ezt a nőt. Ott van nála a könyv a Deák téren, majd visszahozza, csak elolvassa.”

Én már mentegettem volna, legalább a barátunkat. De Fejes nem tudott mentséget az aljasságra. Ítélkezett. – „Hanem tudod, kit hozz el? Csukás Pistát! Hozzon egy kis vidámságot!”

Ám kéziratot nem adott. Ez időtől már kísérték őt a betegségek. Mutatta a kezét. Ujja görcseit. Nem tudta tartani a ceruzát, a tollat. Írónak nagy szenvedés. Nem csak írásaiban volt hagyománybarát, írásban is. S érezte, elveszett valami. Akkor már sok pályatársa használta az új technikát, de van, aki máig ragaszkodik ehhez az évezredes csodához. Juhász Ferenc szép tiszta tintabetűkkel, emelkedő sorokban írta imádságait, sűrűsödő sorokban. Weöres Sándortól is jött tintabetűs kézirat. Tandori Dezső, Csukás István a kopott betűs írógéphez maradt hűséges, hadd örüljenek a szerkesztők.

Fejes diktált inkább. S amikor az újabb csapás érte, elhunyt társa, szövetségese, Éva asszony, lemenekült, lemenekítették a hegyről, a romos házból Újpalotára. Áldozatos gondviselőt kapott, aki ápolta az ágyba kényszerült beteget, hozzávezette vagy elhárította a látogatókat.

A látogatók közül a Tekintet folyóirat szerkesztője, Ördögh Szilveszter volt a leghűségesebb. Az ő halálakor, mint egyik utódja, nekrológot kértem Fejestől. Rövidke írást kaptam. „Beteg vagyok. E sorokat is diktálom. Szilvi nagyon hiányzik, jó barátok voltunk. Még mindig várom a kapucsengőt, hogy jelezze: megjött.”

Róla beszéltünk akkor is, amikor legutóbb meglátogattam, beszélgetni, s hátha diktálna valamit a Tekintetnek. Nagyon fáradt, megtört volt már. Azt mondta: „Tudod, Lacikám, ezekkel az újakkal ott a Tekintetnél nem tudok szót érteni.” Én meg, a lap szerkesztője, nem tudtam haragudni rá.