Ez nem a te országod!
Múlt szombaton az M2-es Deák téri peronjára érve másodszor hallottam a hangosbemondót: Kérjük szíveskedjenek elhagyni a biztonsági sávot!
Egy öt-hat fős, fiatalokból álló csoport egyike a felszólíltás ellenére tovább szórakozott.
A 16-18 éves forma ifjoncok - divatos terepszínű nadrágban, fekete pólóban, fekete dzsekiben, karjukon, zsebükön nemzeti színekkel, lábukon bakancs - láthatóan italosak voltak. Ahogy elmentem mellettük, hallottam, hogy azt mondják: ott egy sárga bőrű. Addig észre sem vettem a fiút, aki a falnak támaszkodva várt a metróra. Először csak egy ifjonc jött oda kezében egy üveggel, de mert ott álltam szorosan, a tán vele egykorú koreai(?) fiú előtt, visszament társaihoz erősítésért. Hárman körbe álltak minket, majd némi csárdásba kezdtünk, ahogy ők próbáltak közelebb férkőzni a gyerekhez, úgy léptem mindig eléjük. Aztán már csak üvöltöttek:
- Ez nem a te országod! - mintha nem tudta volna szegény.
- De bátrak vagytok - mondtam.
A suhancok daliásan visszatántorogtak társaikhoz. A Batthyány téren szállt ki a fiatalember, s visszafordultában azt mondta szép magyarsággal, köszönöm szépen. Meglepetésemben csak egy szomorú fintorra és egy viszlátra futotta.
Már éreztem szégyent életemben nemegyszer, de azért, hogy magyar vagyok, most először. S hiába győzködöm magam az érzett, tanult, olvasott, a sok okos ember által mondott dolgokkal, nem vagyok hajlandó fölmentést adni az ifjoncoknak, sem azoknak, akik ezt a viselkedést szítják, majd kijelentik, nem tehetnek róla. De magunknak sem adok fölmentést, akik hallgatunk, s ha kevesen is vagyunk, nem kiáltjuk vissza, hogy elég volt.
És a végjáték: az ifjoncok "hőstette" után odaörömködött hozzájuk egy hetvenes "úriember", bizalmasan közéjük állt, majd cinkosan mosolyogva megkérdezte tőlük, hogy hová mennek. A válasz lakonikus volt: kocsmába. De holnap kijöttök a Kossuth térre!? A választ már nem hallottam. A bácsi eltáncolt, befutott a metró.
"Így megy ez."
(Név és cím a szerkesztőségben.)
