Eufória és kiábrándulás – Reméltük, hogy átszakad a gát

Lórúgásszerű élmény volt, amikor először jártam Kisvárdán, a határon túli magyar színházak fesztiválján, amelyet idén 32. alkalommal rendeztek meg. Tán a harmadik fesztiválon voltam először, azóta évről évre megyek, soha nem mulasztom el.

2020. szeptember 5., 17:36

Szerző:

A lórúgást amiatt éreztem, mert temérdek színészt, sok társulatot akkor ismertem meg, azelőtt nem láttam soha. Korábban nem volt jellemző, hogy a határon túli magyar színházak bizonyos rendszerességgel Magyarországon vendégszerepelnek, meglehetősen el voltunk zárva tőlük, és ők tőlünk.

A rendszerváltás hajnalán olvadni kezdett a jég. Ott voltam a Vígszínházban, amikor a Kolozsvári Állami Magyar Színház A buszmegálló című produkcióval lépett fel, vagy harminc évvel ezelőtt. Ez azért ment eseményszámba, mert előtte hosszú-hosszú ideig nem kaptak lehetőséget Magyarországon. A Tompa Gábor rendezte előadás éppen a várakozásról szólt. Ezért aztán a buszmegálló, ahol várakoztak és várakoztak a szereplők, szintén jelképesnek számított. Azt szimbolizálta, hogy ki kell valahogyan bekkelni azt, ami van, ki kell várni, míg előbb-utóbb vége lesz, és bízni abban, hogy egyszer csak jön valami más, valami elviselhetőbb. A színészekkel együtt, a leeresztett vasfüggöny mögött, a színpadon ültünk mi, nézők is. Az előadás végén, mintegy a remény nehéz, lassú beteljesedéseként, csikorogva, komótosan megindult a vasfüggöny fölfelé. Persze ez is jelképes volt. Eddig szűkösen voltunk az ütött-kopott színpadon, de ekkor kitágult a tér, megláttuk a Víg pompázatos, szépen kivilágított nézőterét, ami felé bizonytalanul, de bizakodva, hunyorogva megindultak a szereplők, remélve a szabadabb, jobb életet. Hatalmas színházi pillanat volt ez, a remény kifejezése az iránt, hogy magyar és magyar közeledését nem gátolják majd túlbiztosított határok, olyan határőrök, akiktől tartani kell, olyan rendelkezések, törvények, amelyek betesznek a közeledésnek.

Körülbelül ebben az időszakban jött létre a kisvárdai fesztivál, amely jó néhány évig ugyanilyen euforikus volt. Szinte szívtuk be egymást. Határon belüliek és kívüliek ismerkedtünk, rácsodálkoztunk produkciókra, személyiségekre, rendszeresen hajnalig dumáltunk, piáltunk a művelődési ház mellett kialakított szabadtéri kocsmában, ami gyakorlatilag egy büfét, meg asztalokat, székeket jelentett. Többször akár éjfélkor is kezdődött előadás, de bírtuk szuflával, lelkesedéssel. A fesztivál pedig gáláns, ingyenes, úgynevezett, éjféli lakomajegyekkel szolgált, amely egytálételt jelentett, hogy a hajnalig eszmét és rögeszmét cserélő világmegváltóknak és világfájdalmasoknak meglegyen ekkor is a betevőjük. Igazi találkozások voltak ezek összeölelkezésekkel, hatalmas vitákkal, szabadtéren és a hivatalos szakmai beszélgetéseken egyaránt.

Addig a más-más országokból érkezők sem nagyon látták egymást, de az is gyakori volt, hogy például a különbözői erdélyi teátrumok tagjai is csak évente egyszer Kisvárdán találkoztak. Fellépésük után nem utaztak el rögtön, akár egész társulatok itt maradtak napokig, nézték egymás előadásait, kemény, őszinte véleményeket mondtak, de ezek miatt sokkal kisebb volt a sértődések aránya a megszokottnál. A hajnalig tartó beszélgetéseknek is sok szakmai tartalmuk volt. Bizony ezeket a kivilágos kivirradtig tartó dajdajozásokat egy szemben lakó nő meglehetősen nehezen viselte. Rendszeresen feljelentette a „díszes kompániát.” A rendőrök kijöttek, és általában elég nagy toleranciát tanúsítva, csendre intettek bennünket. Kicsit el is csendesedtünk, majd minden folytatódott ott, ahol abbahagytuk. Ezek a hajnali együttlétek visszafojthatatlanok voltak, olyan elementáris kíváncsiság élt bennünk egymás iránt. Az a helyzet, hogy hiányolom ezeket a feljelentgetéseket. Jó lenne ugyanis, ha ismét lenne miért.

Mint A buszmegállóban szereplők, hittük, hogy átszakad a gát, még kicsit naivul tán azt is, hogy nem lesz értelme annak, hogy határon túli, határon belüli magyar, mert tényleg megszűnnek a gátak, és hát amúgy meg összetartozunk. És bizony bíztunk abban is, hogy majd dúl a színészcsere, tömegével játszanak majd nálunk határon túliak és viszont, és a határon túliak ugyanolyan ismertek lesznek Magyarországon, mint az itt születettek. Sajnos máshogy alakult. Észre kellett térnünk, több mindenből ki kellett ábrándulnunk. Tudható, hogy például az egyik legnagyobb erdélyi színész, Senkálszky Endre, aki még 96 évesen is játszott, azért nem kapott Kossuth-díjat, mert a bizottságban is volt olyan, egyébként szintén igencsak nagy színész, aki nem ismerte.

Aki vette a fáradságot, hogy a fővárostól messzi Kisvárdára évről évre ellátogasson, széles körű mustrát kapott a határon túli magyar színjátszásból. A város pedig a legfontosabb rendezvényének tekintette ezt az eseménysorozatot, ezért meglehetősen szíves volt a vendéglátás. Akkor még nem törődtünk azzal, hogy nincs elég megfelelő szállás, ami azóta egyébként van. Az elavult színpadtechnika miatt sem akadt ki senki, az is javult, de közel sem megfelelő mértékben. Vannak produkciók, amelyek azért nem hívhatók meg, mert vagy nem férnek be, vagy süllyesztő szükséges az eljátszásukhoz, ami nincs. És nincsenek már hajnali dumapartik sem, nincs már pénz arra, hogy teljes társulatok napokig a fesztivál résztvevői lehessenek.

A város rengeteget fejlődött, de tán ezzel arányosan nem jutott elég ennek a rendezvénysorozatnak a fejlesztésére. Igaz, hogy a két-két teszt kifizetése a fellépők és a műszak jelentős részének idén alaposan megnövelte a költségeket. Az is tény, hogy a nagyobb létszámú társulatok közül, annak ellenére, hogy ezt megtérítették volna nekik, akadtak, amelyek nem merték vállalni a tesztelést. Féltek attól, hogy valaki pozitív lesz, és akkor két hétre mindenki mehet karanténba. Többször kellett módosítani a programot, például olyan nagyon várt előadások, mint a sepsiszentgyörgyi Koldusopera, vagy a gyergyószentmiklósi Tóték nem érkeztek meg. A fesztivál ezúttal irigylésre egyáltalán nem méltó szervezői heroikusan igyekeztek „tömködni a lyukakat”, de azért az sejthető, hogy minden esetben nem sikerült az eredetivel egyenrangú produkciókat találni, annak ellenére sem, hogy azért megvoltak a B, C tervek is.

Az egyik legérdekesebb előadás a „Gusztáv a hibás mindenért” volt, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház „elővezetésében”. Gusztávot, aki 1964–1977-ig rajzfilmsorozat hőse, vagy még inkább tán antihőse volt, ma is mindenki ismeri. Csetlő-botló kisember, karikatúrához hasonlatosan elrajzolt fejjel. Állandóan kibabrálnak vele, megalázzák, lehetetlen helyzetbe hozzák. Az a baj, hogy nemcsak őt, hanem minket is, hiszen valójában bennünket testesít meg. A szabadkaiak megvizsgálják, hogy Gusztávval mi történne mai körülmények között. Teljesen abszurdba forduló jelenet például, amikor egy kis piszlicsáré bajjal bekerül az egészségügy rendszerébe, ahol aztán totálisan nyomorékká teszik. Még a kezét-lábát is látványosan lefűrészelik, mint valami horrorfilmben. Föl sem merül, hogy ember, csak tárgynak tekintik, akin temérdek érzéketlen, futószalagszerűen dolgozó doktor rossz irányba alakít kicsit vagy nagyot. Látunk irodát is, ahol szintén futószalag jellegűen kell dolgozni, elgépie-sedetten, mind tébolyultabb tempóban stemplizni, miközben a megalázó módon viselkedő, artikulálatlanul üvöltő tulajdonos rendszeresen ki-kirúg valakit, és a pluszmunkát az ott maradottakra terheli. Öt remek színész játszik minden jelenetet, szolgáltat zenét, különös hangakusztikát, ott helyben hoz létre animációs elemeket, amiket kivetítenek. Szorcsik Kriszta, Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, ha éppen Gusztávok, gumimaszkot viselnek a fejükön, szaggatottan, bábszerűen mozognak, halandzsanyelven kommunikálnak. A színpad szélén, levéve a maszkot, pedig bámulatosan fantáziadús hangeffektusokat produkálnak. Megizzadnak, szinte kiköpik a tüdejüket, bedobnak apait-anyait, nem kímélik az energiájukat. Kimondottan jó, amit csinálnak Kokan Mladenovic rendezésében. De kicsit sok. Nincs az előadásnak íve, egymás után sorjáznak a némiképp hasonló jelenetek, mintha rövid rajzfilmekből adnák a következő, az utána következő és az az utáni epizódokat. Ez úgy az előadás kétharmadától már fárasztóvá vált számomra, annak ellenére, hogy remeknek tartom az ötletet és a kivitelezést is.

A Függöny című produkcióban, amelyet Kincses Elemér írt és rendezett, ugyancsak a hangsúlyosan a múltban gyökeredző jelen kerül terítékre a marosvásárhelyi Spectrum Színház jóvoltából. A helyszín egy őrültekháza, az időpont a ’70-’80-as évek lidércesen hátborzongató romániai diktatúrája. Az elmegyógyintézetbe fiatal magyartanárnő kerül, aki nem bírja a diktatúra borzalmait, azt pedig a legkevésbé, hogy többször is be akarják szervezni, belépési nyilatkozatot dugdosnak elé, hogy írja alá sebtében. Nem teszi meg. A bolondokházában vívódik, gyötrődik, találkozik betegekkel, orvosokkal, ápolókkal, vizionál, gyógyul. Eljut odáig, hogy már olyan állapotban van, hogy kiengednék. Már el is indul kifelé, kitárulnak előtte az ajtók, és ekkor szólnak utána, hogy van itt még egy apróság, ami a szabadon engedésének a feltétele, alá kellene írni. Összegyűri a papírt, a képébe vágja az álszent fehér köpenyesnek, le mocskos szekusozza azt, aki az ocsmány szerződést az orra alá dugja, és visszakucorodik az ágyára. A tanárt játszó Czikó Júlia érzékelteti, ha kiengednék ebbe a világba, és ilyen konokul karakán maradna, az sem lenne számára igazi szabadulás. Szász Anna, Márton Emőke, Ruszuly Ervin orvosként, ápolóként, betegként, egyaránt az élhetetlen kinti világot képviseli házon belül is. Azt a világot, amelyben mind több embernek hajlik, sőt törik a gerince, és amelyben ennek a talpig becsületes tanárnőnek lényegében nincs esélye.

A Glembay ház című Miroslav Krleza-darab azt mutatja meg, hogy egy elithez tartozó család tagjai hogyan marják le egymásról csaknem a bőrt is, hogy futtatják módszeresen zátonyra az életüket. Élen a korrupt családfővel. Működik az üzleti élet rideg kegyetlensége, dúl a korrupció. Az öreg fia, aki a művészi pályát választotta, beleköp a levesbe. Számonkéri az apját, akivel nagy egymásnak feszüléseik, tettlegességig is fajuló vitáik vannak. Erőteljes jelenet, amikor tragédiába fordulóan összecsapnak. A Szabó Viktor által alakított fiú és a Horányi László által megformált apa csak mondja és mondja mind emelkedőbb hangon a magáét. Elengedik a fülük mellett, amit a másik papol. Feldühödnek, ordibálnak, magukon kívül vannak, totálisan önkontrollt veszítenek a Komáromi Jókai Színház tán túlzottan is klasszikusan realista előadásában, Martin Huba a többi színésszel együtt feszültséget teremtő, de kissé ódivatú darabjában.

Közel sem volt ódivatú viszont a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Fekete Péter előadása. Ebben az abszurditásig fokozta a szituációkat Mezei Zoltán rendező, aki a csaknem húsz szerepet hat színésszel játszatja, villámgyors átöltözésekre és virtuóz figuracserékre késztetve őket. Fölöttébb virtuóz volt több színház koprodukciójában a 61. éve a pályán lévő jeles erdélyi színész, Farkas Ibolya is. A lelki virtuozitása, az érzelmi hullámzásai voltak lenyűgözők Hubay Miklós Római karnevál című darabjában, Pataki András rendezésében.

Lehetetlen mindenről beszámolni, hiszen végig ott voltam a fesztiválon. Ami már tényleg nem olyan intenzitású, hőfokú, mint régen. Volt egy-két kimondottan fiaskónak tekinthető előadás is, de spongya rájuk, hiszen az elmaradó produkciók helyett „beugrók” voltak. Nem volt olyan erős a mezőny, mint tavaly. Ennek ellenére ismét meglehetősen jó volt ott lenni a kisvárdai fesztiválon.