Ernő bácsi tanít
A legnagyobb meglepetés az a tapintható életöröm, amely Károlyi Ernő legújabb képeiből árad. Pedig, szigorúan véve, már azon is meglepődhetnénk, hogy vannak legújabb képek. Hisz Károlyi Ernő anyakönyvileg már ott toporog a tizedik évtized küszöbén – amelyet a régiek bizony matuzsálemi kornak szoktak hívni.
Ehhez képest a most kiállított mintegy harminc vászon mind-mind a legutolsó évek terméséből válogat, nem egyen még meg se száradt a festék. (És csak ezért ennyi, mert ennyi fér el a József Attila Klub Eötvös utcai kiállítópincéjének falain.) És harsogó, jókedvű színek lepik el a képeket, és aktokat látunk itt, fekvőket és állókat, nem egy korábbi híres festmények játékos parafrázisának tűnik, más meg csak annak, ami: a női szépség apoteózisának. Aztán vannak nonfiguratív (vagy csaknem nonfiguratív) képi hangulatjelentések, megannyi életigenlő és életszerető festmény.
És a művész nem elégedett meg a közvetett (a művek által kifejtett) hatással, hanem személyes jelenlétével emelte a verniszázs fényét. S végighallgatván Kádár János Miklós megnyitó gyanánt elhangzott, finom iróniába mártott művészetfilozófiai vázlatát, magához ragadta a kezdeményezést, kioktatva a jelenlévőket a képzőművészet és az élet meg nem szűnő szeretetéből.
