Enyedi Ildikó: A néző minden filmben alkotótárs

– Hogy érezte a forgatáskor? Benne volt a levegőben, hogy ez most különleges alkotás lesz?

– Életem legkényesebb, legérzékenyebb filmje volt. A legkisebb kihagyásra, pon­­tat­­lanságra is azonnal reagált – nagy oda­­adást, szerény szolgálatot kívánt mind­­annyiunktól, mindenkinek bele kellett adnia egész lelkét. Ráadásul úgy, hogy sztoikusan előre elkönyveltem magamban: nem lesz nagy visszhangja, komoly fesztiváldíjat biztosan nem nyer. Mégis tudtuk, hogy ezt a filmet ebben a formában, ilyen csendes módon kell megcsinálni. Boldog voltam, hogy a stábom ebben abszolút társ volt: tudták, érzékelték, hogy miért szép ez a vállalkozás. Elképesztő szeretetáramlás volt közöttünk a munka során. És nagy meglepetésünkre ez a filmvásznon is átjött: már az első vetítésen a nézők spontánul reagáltak, fel­­ültek a film érzelmi hullámvasútjára. Pedig nem tudtak rólunk semmit, én sem voltam már nagyon régóta porondon. Ez bizonyítja, hogy az emberek igenis érzékenyek a pontos fogalmazásra, a finom, rejtett dolgokra.

– Meghatározó látvány a szarvas­sze­­re­­lem és a vágóhíd képsorainak már-már brutális kontrasztja. Honnan jött az ötlet?

– Az volt a cél, hogy szép, nyugodt tempóban mutassuk meg életünk különböző aspektusait, a szörnyűt és a gyönyörűt egyaránt, mert már nem is veszünk tudomást arról, hogy milyen kontrasztok között élünk. Az aránytalanságok és végletek kódoltak az életünkben, mert az embernek az a „nyertes” hozzáállása, hogy a legszörnyűbb dolgokhoz is hozzáidomul, és ez a mindennapok részévé válik, nem is beszél róla többet. A szépség és a kegyetlenség, a gyengédség és a brutalitás egyszerre van jelen, csak ezekből sokkal szürkébb, sokkal legömbölyítettebb összefoglalót vagyunk képesek saját magunknak elfogadni.

– A film a nézőre bízza, hogy kitalálja a két főszereplő hátterét: nem tudjuk meg, hogy miért lett béna Endre karja és mi az oka Mária merev bezárkózásának.

– Tulajdonképpen kompakt benyomást szerettem volna elérni, ahol a lényegről van szó. A nézők nagy filmfogyasztók, és nem is tudják, hogy mennyire műveltek filmnyelvből. A gyógytornász, akivel dolgoztunk, elmagyarázta, hogy a stroke-os kéz mögött mindig drámai változás van az ember életében, és ezt a látvány minden életrajzi „vörös fonal” nélkül jelzi. Bárki behelyettesítheti egy saját élettapasztalatából ismert sorssal. Egy ilyen, gellert kapott élet a saját maga által teremtett kis ketrecben járja a napi rutint, ami a szárnyalás bátorságát is elveszi az embertől. Ami Máriát illeti, ő autisz­­ti­­kus, de a bemutatásánál ügyeltünk, hogy ezt ne hangsúlyozzuk. Azt akartuk láttatni: itt egy izgalmas ember, akinek mellékesen vannak autisztikus vonásai. Mindkét esetben a személyiségükön van a hangsúly, azon az egyszeri, gyönyörű varázslaton, ami mindenkiben benne van. A szociális életrajz háttérbe szorult. Szerettük volna kicsit megnyitni a nézőt, és a saját érzéseiben felbátorítani: tekintsen mélyebbre önmagában és embertársaiban, és akkor biztosan talál valami szépet, érzékenyet, megfejtésre méltót. Találkoztam a vetítések során olyanokkal, akiknek autista gyermekük van, és akik nagyon örültek, hogy a filmem nem az autizmusról szól, hanem arról az egyedi csodáról, amit a szülők látnak a gyermekben.

Enyedi Ildikó a Berlinben nyert Arany Medvével

Fotó: EPA/MTI/Clemens Bilan/

– A filmben két idegen ember ugyanazt álmodja. Valójában is elképzelhetőnek tartja ezt?

– Nem tudom, de nem is volt célunk, hogy ezt kiderítsük. Nem kerestünk neurológiai okokat és nem akartunk ezoterikus területre sem tévedni. Ez egy játékos felvetés: mit kezd ez a két ember ezzel a helyzettel, mit kezdenék én, mit kezdene a néző– Ez is aktivizáló erő. A néző minden filmben alkotótárs: a film nem az, ami csak a szalagon van jelen, hanem valahol a nézői képzelet interferenciájának közepén jön létre. És ebben a filmben számos olyan erőfeszítésünk volt, amellyel a néző lelkét, képzeletét, kíváncsiságát ébren tartottuk, hogy ő maga hol kicsit előre-, hol kicsit visszaszaladjon a történetben.

– Számomra a film egyik fontos olvasata, hogy mindannyian foglyai vagyunk társadalmi konvencióinknak, amelyektől akkor is nehéz megszabadulni, ha szenvedünk tőlük.

– Rengeteg olyan egészségtelen mindennapi szokásunk van, Kelet-Európában különösen, amely megnyomorít, megbetegít minket. Nem esik ez jól nekünk, de eszünkbe sem jut kilépni belőle. Mon­­dok egy példát: velünk szemben van egy élelmiszerbolt. Jött oda dolgozni egy fiatal lány. Vidám volt, kedves, örült az életnek, hogy emberek között van, és a munkaidőt nem a pokol nyolc órájának tekintette. Aztán néhány hét múlva láttam, hogy felvette azt az ingerült, türelmetlen, mindenkibe egy kicsit beleszúró attitűdöt, amely jellemző volt a társaságra, ahová neki be kellett illeszkednie. Megpróbált megfelelni ennek a közegnek…

– A nevesebb színészeknek, Jordán Tamásnak, Mácsai Pálnak, Békés Italának csak epizódszerepek jutnak.

– Az epizódszerepek mindig nagy kihívást jelentenek, ahhoz nagy tehetségekre van szükség – ilyen volt Nagy Ervin, Tenki Réka, Schneider Zoltán, de például Dankó István vagy Rujder Vivien villanásnyi alakítása is aranyat ér –, mert kicsiben kellett valami nagyon komplexet megmutatniuk. Mindegyik karakternek megvan a filmben a maga „igazságpillanata”. Mindegyikükön keresztül a néző is átélheti azt a kis szégyent és zavart, amikor az előítéletei mögé néz, és rájöhet például arra, hogy egy joggal kibírhatatlan viselkedés mögött megható, ügyetlen szeretetvágy van, és semmi más. Kis gyöngyszemeket kellett létrehozniuk. Nagyon hálás vagyok nekik.

– Ha már említette a „filmnyelvi műveltségünket”, a „búgatópor” körüli rendőrségi nyomozás nekem kicsit olyan, mint a hitchcocki „félrevezető szál”.

– Ott megint nagyon óvatosan kellett egyensúlyoznunk. Egyrészt humorforrás, hogy amikor először ott vannak a rendőrök, vár rájuk a hús, amit majd elvisznek egy cekkerben. Másrészt jelzés is a nézőknek: figyeljetek, elindul egy nyomozás, olyan, mintha komoly lenne, de nem ez a film tétje. Volt egy jelenet, amikor ujjlenyomatot vesznek a dolgozóktól. Ezt az esti menzán vettük fel, és annyira „szépre sikerült”, hogy ki kellett vágni, mert az a vizuális erő beindította volna a nézőben azt a hitet, hogy ez fontos szál.

– Amikor megnéztem a filmet és kijöttem a moziból, nem tudtam eldönteni, hogy igazán szeretem-e vagy sem. Aztán ahogy egyre több mindent végiggondoltam belőle, szép lassan leülepedett. Elképzelhető, hogy a közönség egy része is így reagál majd rá?

– A mozi társasági tevékenység. Nagyon sok függ attól, hogy a néző mit enged meg magának annak alapján, amit öntudatlanul „levesz” a teremből. Annak idején az első filmemmel, Az én XX. századommal átéltem ezt: az egyik vetítésen hulla csöndben, halál komolyan végignézték és utána nagyon megdicsérték, hogy milyen szép film volt, egy másikon viszont megszakadtak a nevetéstől, felszabadultan mentek együtt a filmmel, mert valahogy az elején „engedélyt adtak maguknak” a lelkük mélyén: attól, hogy „szerzői film”, lehet rajta szórakozni, elérzékenyülni, nevetni. Ezek azok a kimondhatatlan dolgok, amelyekről a színházi színészek sokkal többet tudnak. Engem lepett meg a legjobban, hogy a Testről és lélekről a Berlinale bemutatóján és a többi vetítésen is valahogy „akadálytalanul ment át”. Pedig inkább egy „késleltetett”, „beépülős” hatásra számítottam.

– Az Arany Medve utáni nyilatkozatai nyomán sokan felkapták a fejüket arra, hogy a jelenlegi hazai viszonyokkal kapcsolatban szégyenről és félelemről beszélt.

– 1989-ben kaptunk egy gyönyörű esélyt, és nagyon sajnálom, hogy nem éltünk vele. Hiszen végre nem vagyunk sem megszállás alatt, sem pedig nagyon rossz metszéspontján a világnak, csinálhattunk volna magunknak egy jó kis országot. Nagyon sajnálom, hogy az jött össze belőle, amiben ma élünk. A jelenlegi kormány és a körülötte lévő szűk érdekcsoport működésében semmi olyat nem tudok felfedezni, ami elvekre, egyfajta gondolkodásra emlékeztetne, leg­­feljebb csak érdekkövetésre. Megijeszt az, hogy barátokat, családokat egymás ellen fordít a politika, és ezt kihasználja. Sajnálom, hogy ezt kell látnom. Minden konzervatív, jobboldali barátomnak nagyon köszönöm, hogy kitart a barátságunk mellett. De hangsúlyozom: nem az országunktól félek, ez a mi hazánk, itt élünk. Csakhogy nem először fordul elő történelmünk során, hogy egy kis csoport játszik velünk.