Én olyan embereket bántok, akik nem emberek
1985 karácsonyának éjjelén a Bagoly című éjszakai rádióműsorban hangzott el az utolsó interjú, amely Latinovits Zoltánnal készült. Ő ekkor már kilenc éve halott volt. Aztán megint csend, évekig. Harminckét esztendő múlván most Baló Júlia közreadja ezt a hangfelvételt, valamint a Színházi napló című tévéműsor számára készült beszélgetést.
Miért ezek a hosszú pauzák? Talán mert nyomasztóan sok a beszélgetésekben a továbbgondolnivaló.
S van egy furcsa bizonytalanság is az emberben: Latinovits ezeket a nyilvánosságnak szánta, s mégis valami kínlódó indiszkrécióérzet gátol, amikor próbáljuk értelmezni a bomló szavakat.
Mert hát hihetnénk-e, hogy Latinovits ekkoriban fő feladatának valóban a szocializmus építését gondolta, s hogy megmutassuk: hárommillió koldus helyett hárommillió paraszt demokrata él a téeszekben stb. Szégyenlősebb párttitkárok szájából ekkoriban már kifordult az efféle vonalas szöveg. Hogyan higgyünk hát a rettenthetetlen, nonkonform művésznek, aki mindig mindenkinek megmondta a magáét? (Vagy ekkor már nem is volt neki „magáé”? Vagy ennyire mindegy volt neki, mit mond?)
Sosem volt ijedős vagy tapintatos. („Hét színházból lettem eltávolítva.”) Akikkel baja támadt, azokkal szembement. Olykor durván: nem mindegy az, ha engem bántanak, vagy ha én bántok. „Én olyan embereket bántok, akik nem emberek. Aki engem bánt, az vitathatatlanul egy embert bánt, tehát ezek az értékrendek nem azonosak. Nem vagyunk egyformák.”
Itt bizony már jócskán kirojtosodhattak az idegvégződések, amelyekkel a művész „érezte” a külvilágot, amelyből ő – szuverenitásának védelmében – dacosan, verekedve, tragikusan kikülönítette magát.
(Baló Júlia: Az utolsó interjú Latinovits Zoltánnal. A szerző kiadása, cédével.)
