Emberkísérletek

Nemcsak Édes élet volt, Fanny és Alexander meg Annie Hall, Szegénylegények. Volt Bagoly-folyó is Robert Enricótól, volt Te, Koncert Szabó Istvántól, Cigányok Sárától, volt Elégia Huszáriktól. Felejthetetlenek.

Most kilenc magyar rövidfilm egyesítve Film Farmként mozivetítésen: örülhetnénk, és mégis feszengünk. Mert nyomasztóak a történetek az élet élhetetlenebb végéről. A világ sokfélesége egyetlen regiszterben zsúfolódik és egyértelműsödik: vér, ölés, katasztrófa, sötétség, fenyegetettség. Fekete ország. És mert nem tehetségtelenül adják elő (Gergely Zoltán, Lóth Balázs, Géczy Dávid, Borsos Miklós, Nyíri Kovács István és társaik), hát nyomja a mellünket, vállunkat.

A tragédiák így, összegyűjtve másképp hatnak, mint szólóélményként. („Csak a madzag teszi? Nem a madzag teszi” – mondja Örkény a cseresznyepaprika-koszorúról.) Csoportosan elkezdődhet a tragédiák leértékelődése. Egymást löködik odább. Mi pedig erős késztetést, sőt vágyat érzünk a nézőtéren, hogy a sok vér után kiöblíthessük a szánkat. De nincs mód megállni. Jönnek egymás után: a náci tiszt és áldozata (háborús thriller), az éjjeliőr rettenete (pszichothriller), a véres gépkocsi az autómosóban, az úszómester halála, a sújtólég bányakatasztrófája, a bérgyilkos és az ügyvéd hajnali párbeszéde. És szinte mind hosszabbra hagyva: nem vágás kérdésének gondolom, hanem inkább dramaturgiainak. Túl vannak írva a történetek. Már értjük, de még egyre csak jön. Bántó a kopott sablonhasználat: ha valaki feszült, az jelzi, hogy sok cigarettát szív. Ám ez művészi kódnak kevés.

Megengedő humor, erőszak nélküli kapcsolat, jóindulat, együttérzés, részvét alig tűnik fel, talán csak a Szalontüdőben (rendezte: Szirmai Márton).

Kilenc kisfilm, kilenc entrée, kilenc díszlövés kellene. Oroszlánkörmöket nem lehet manikűrözni. Várunk tehát.