Elvarratlan szálak – A Batthyány család elhallgatott története

– Hét év kutatás után született meg az És nekem mi közöm ehhez? A zsidók lemészárlásának hiteles történetét szálazta vissza? Családtörténet? Saját maga története?

– Amikor elkezdtem a témával foglalkozni, pusztán újságírói feladatnak gondoltam. Az izgatott, hogy a végére járjak, mi is történt azon az éjjelen a rohonci kastélyban. De ahogy egyre mélyebbre beleástam magam a témába, sokat változott a kép az eredeti koncepcióhoz képest. A zsurnalisztikai projektből egyre inkább kutatás lett. A gyökereim keresése. Az olvasók visszajelzései is nagyon különbözőek. Van, aki az apa-fiú kapcsolatot emeli ki, van, aki úgy látja, ez a magyar férfiak története. Mások szerint a családtörténet a legfontosabb elem. Én úgy látom, a hosszú évek alatt egyre inkább a saját történetem került előtérbe. Leginkább rólam szól a könyv.

– Kutatásai során talált – akár a személyes iratokban – eddig nem ismert részleteket?

– Rechnitzről (Rohonc – a szerk.) újat az eddigiekhez képest nem tártam föl, de megtaláltam Margit nagynéném néhány levelét, amelyben az egyik tettessel való afférjáról ír, meg arról, hogyan segítette megtervezni az elkövetők menekülését. De ezek sem újdonságok, ismertek voltak már korábban.

– A családja egy része tudhatott minderről, mégis, sokáig az ön számára is titok maradt. Margit néninek sikerült elhallgattatnia a rokonságot?

– Nem a titok felől közelítettem, az izgatott, milyen szerepet töltött be Margit néni a családunkban. Hogy melyik narratíva győz egy családtörténet megírásakor. Miért ő dönthette el, mi az, ami mindebből elmesélhető? Ez nem a titok, hanem a hatalmi viszonyok kérdése: a történetírás hatalmáé.

Fotó: Sopronyi Gyula

– Hogyan úszhatta meg Batthyány-Thyssen Margit a bírósági pert, a fe­­le­­lős­­ségre­­vonást?

– Valóban bíróság elé állítottak többeket, de a két szemtanút lelőtték. Nyilván oka volt a haláluknak. A tár­sadalom pedig nem akart ezzel foglalkozni. Később Svájcban sem foglalkoztak Margit ügyével, holott a svájci államvédelem ismerte az elő­­éle­­tét. Nem tudom, miért: hanyagság volt ez, vagy nem akarták feszegetni a múltat? Az viszont tény, hogy állampolgárságuk kérvényezését a svájci hatóság többször visszautasította. De az indoklásban sohasem szerepelt a gyanús történetük. Arra hivatkoztak, hogy Margit férje kozmopolita, életvitelük nem illik bele a svájciba.

– Ausztriában már 1948-ban bíróságon tárgyalták a zsidók rohonci lemészárlásának ügyét. Elfriede Jelinek drámát írt róla (Rechnitz – Az öldöklő angyal), készült dokumentumfilm a témában. Hogy lehet, hogy korábban semmit nem tudott erről?

– Gyerekként sokat jártam Ausztriá­­ban. Bécsben a nagyszüleimnél, Bur­­genlandban is többször voltam ro­­ko­­naink­­nál. Ismertem az ottani családom történetét, de korábban Rechnitzről semmit sem tudtam, még a létezését sem. Először akkor hallottam róla, amikor a szerkesztőségben egy kolléganőm elém tett egy cikket, amely Margit nagynénémről, vagyis Batthyány-Thyssen Margitról és a rohonci drámáról szólt.

–  Nevében hordozza a történelmet, a múltat. Korábban mit jelentett önnek a Batthyány, a Thyssen családi név?

– Sok kötődésem nem volt a Batthyány családnévhez. Svájcban nőttem fel, ahol ez pusztán  idegen hangzású külföldi név. Noha a bécsi nagyszüleim meséltek régi családi történeteket, a falakon ott voltak az ősök képei, régebben ez nem igazán érdekelt.

– Két napló is főszerepet játszik a könyvében: Maritta nagymamájáé és a sárosdi birtokon élő, ott dolgozó Mandl házaspár lányáé, Ágnesé. Nagyanyja naplójában írt arról, hogyan halt meg a Mandl család a német megszállás után, lelkiismeret-furdalása volt, hogy nem mentette meg őket. A két naplóval most mintha összerakta volna a szétesett mozaikdarabkákat.

– A Mandl házaspár a családunk sárosdi birtokán dolgozott. Kézenfekvőnek tűnt a két napló összekapcsolása, hiszen két hasonló korú asszony írta, akik egy faluban éltek akkoriban. Csak az életük különbözött nagyon. A naplók reagálnak egymásra, párbeszédben vannak, erős kapocs van a két írás között. Úgy képzeltem, össze tudom kapcsolni kettőjük történetét, és én leszek az, aki még hozzá tud tenni valamit, hogy naplóik felhasználásával egységes könyv szülessen. Fontos volt számomra, hogy megtaláljam a Mandl családot. Az internetnek köszönhetően könnyű dolgom volt. Rátaláltam Ágnes lányára, Mirtára, aki festő, és Argentínában él. Olvastam Mirta egy írását a neten, amelyben arról írt, hogy nagyszülei Auschwitzban haltak meg. Auschwitzcal elveszett a történelem, elveszett az ő családja története is. Úgy éreztem, oda kell utaznom, hogy visszaadjak egy darabkát az elveszett életükből. Addig, ahogy Rechnitzről, úgy a Mandl családról sem tudtam semmit.

– Találkozásuk könyvének megrázó része. Hogyan fogadták? A leszármazottak elvarrhatják a szálakat?

Fontos volt, hogy megtaláltam őket, az idős Ágnest és lányát. Nagyon megérintett, ahogy Argentínában fogadtak. Mennyire érdekli őket mindaz, ami a múltban történt. Ágnes naplója náluk volt. Ott olvastam föl nekik nagyanyám, illetve Ágnes naplójából, amelyet fordítanom is kellett. Azt érzékeltem, nemcsak Ágnes lányai, de az unokák, az én generációm is nagyon nyitottak. A naplóból rengeteg, számukra ismeretlen részlet is kiderült, például hogy milyen volt a Mandl család kis boltja, hogyan éltek. Mindenre kíváncsiak voltak.

– Pszichoanalízisre is járt, amíg a könyvét írta. A feldolgozás során mi volt a legnagyobb teher?

– Nem hiszem, hogy teher volt. Pszichoanalitikushoz sem azért jártam, mert fel kellett dolgozni mindazt, amivel szembesültem. A könyv megírásában segített, mivel az ottléteim során eljuthattam énem mélyebb, belsőbb rétegeihez is. Ezeket a sokszor számomra is kényelmetlen dolgokat akartam a pszichoanalízis segítségével feltárni. Feladatomnak éreztem a könyv megírását, egyre fontosabb lett, de lelkileg nem nyomasztott.

– Könyvének van egy nagyon érzékeny saját apa-fiú szála, amikor együtt keresik fel az egykori Gu­­la­­got, ahova a háború után hurcolták el édesapját. Ennek során nagyon közel kerülnek egymáshoz. A fiúnak felelőssége elbeszélni az elhallgatott múltat?

– Németországban hatalmas irodalma van a „háborús unokák”, a harmadik generáció kérdésének. Az egyik közös alapélmény, amit magamon is éreztem, hogy a szülők cipelik a múlt terhét, amit gyerekként nem tudatosan fogunk fel, csak látjuk, hogy nem boldogok. A mi generációnk szeretné boldoggá tenni őket. Ezt az irodalomból ismert érzést magamra is érvényesnek tartom. Gyerekként én is így éltem meg, de nem gondolom, hogy felelősségünk van a történtek miatt. A háborús unokák generációja már elég messze van időben, hogy képes legyen máshogy látni a történteket s megírni azt, ami történt.

– A könyv megírása során kapott egy nagyon jellemző és nagyon vegyes képet a magyar, illetve az európai 20. századról háborúval, Gulaggal, 1956-os forradalommal, Auschwitzcal. Ah­­hoz képest, ahogy korábban élt, eltolódtak a korábbi hangsúlyok, változott a kép?

– Svájcban nőttem fel. A hetvenes-nyolcvanas évek Svájca csak elméletben tudott minderről, érzelmileg nem vettük tudomásul mindazt, ami korábban történt körülöttünk. Ma másképpen látom már a családomat, a múltat, a történelmet. Ilyen értelemben nagy változást jelentett a könyv megírása. Sokan megkérdőjelezik, ­miért kell újra és újra megírni ugyanazt a történetet, miért ragadunk le a történelemben. Úgy gondolom, szükség van erre, ha meg akarjuk érteni a jelenünket.

Sacha Batthyány

1973-ban született Svájcban. Zürichben és Madridban hallgatott szociológiát.
A Süddeutsche Zeitung amerikai tudósítója, Washingtonban él.

Hét éven át kutatta családja történetét, több ezer eurót áldozott utazásokra és pszichoanalízisre.

Könyve, az És nekem mi közöm ehhez? nemrég jelent meg magyarul Blaschtik Éva fordításában.