Előítéletek és gesztusok

- Roma kisfiú a Vespa főszereplője. Korábbi filmjei pedig főleg zsidókról szólnak. Miért izgatja ennyire a kisebbségi sors?

– Származásom, a családunkat ért történelmi traumák határozták meg látásmódomat, és tettek nyitottá a kiszolgáltatottak iránt. Felmenőim között magyar, lengyel, német zsidók is voltak. Szépapám felesége – a családfa szerint – Heinrich Heine unokahúga volt. Zsidó rokonaimat Auschwitzba hurcolták, közülük csak a nagymamám tért haza tizennyolc évesen. De a holokausztról sokáig hallgatott. Múltunkról apránként derültek ki részletek. Anyám generációja voltaképpen az elhallgatások legnagyobb áldozata. Számomra kamaszként váltak egyre fontosabbá a gyökereim, s úgy gondoltam: ki kell beszélni mindazt, ami elveszett. Nagymamámtól megkaptam az édesapja naplóját, amelyet 1940 és ’44 között vezetett. Megrázó olvasmány. Dédapám asszimilálódott zsidó, jogot végzett vidéki kereskedő volt, magyarságára nagyon büszke polgár. Majd a zsidótörvények mindenétől megfosztották, és szembesülnie kellett azzal: szeretett hazája nem fogadja be. Halálba küldi. Régi kézírásos füzetét családommal együtt gépeltük le, s Ködkárpit címmel meg is jelent 2001-ben.

- Mindez miként befolyásolta pályaválasztását?

– Mindig érdekelt a filmkészítés. Kamerát először Kőszegi Edit adott a kezembe abban a baráti társaságban, amelyben felnőttem. Úgy éreztem: a filmezés terápia is a személyes és a társadalmi sebek gyógyítására, másrészt kifejezhetem vele, mit és hogyan látok a világból. De nem vettek föl elsőre a rendező szakra. Jelentkeztem az ELTE francia–
hebraisztika szakára. A filmezésről viszont nem tudtam lemondani: a bölcsészkar mellett a Hunnia és a Budapest Filmstúdióban Elek Judit és Schiffer Pál asszisztenseként dolgozhattam. Nagyon nagy iskola volt. Megszerettem a dokumentumműfajt. Schiffer mindenkivel megtalálta a közös hangot, szereplőválogatásai leginkább mély baráti beszélgetésekre hasonlítottak. A következő rendezőfelvételire dokumentumfilmmel jelentkeztem, amelyet roma klarinétosról forgattam. Voltaképpen ezzel kerültem be Simó Sándor osztályába ’95-ben.

- Ön volt az egyetlen nő az akkori Simó-osztályban. Ahova Hajd- Szabolcs, Török Ferenc, Erdélyi Dániel, Fazekas Csaba, Pálfi György is járt. Pálfi mondta osztályfőnökükről: „Akkora főnyeremény, mint kaszinóban bankot robbantani. Vagy annál is nagyobb.”

– Kétségtelen: óriási szerencsénk volt Simó Sándorral. Jobban szeretett tanítani, mint rendezni. Míg más rendezőtanárok rohantak a saját munkáik után, ő éjjel-nappal velünk foglalkozott. Fejébe vette: nyolc növendékéből igazi csapatot kovácsol. Nála a személyesség és az őszinteség volt az egyik legfontosabb „tananyag”. Kiharcolta azt is, hogy mindannyian nagyjátékfilmmel indulhassunk. Csakis ennek köszönhető, hogy új filmes generációként jelenhettünk meg.

- Első játékfilmje, a Csoda Krakkóban a zsidó hagyományokat mutatta be. Ám ezt megelőzően már több dokumentum- és kísérleti filmet is készített. Pár év alatt húsz jelentős nemzetközi díjat nyert velük.

– Még elsőben forgattam a Trapé című dokumentumfilmemet egy hetvenéves légtornászról, aki annak idején az SS-ben szolgált. Abban a városban is járt, amelyben a nagymamámékat bevagonírozták. Nem volt könynyű túllépni a saját előítéleteimen, s tárgyilagosan ábrázolni a főhőst. De talán sikerült. A film először ’97-ben kapott fődíjat a nemzetközi Art Film Fesztiválon – főiskolás kategóriában. A zsűri elnöke a legendás lengyel rendező, Krzysztof Zanussi volt, a kitüntetést Geraldine Chaplin adta át. Sokfelé játszották a Trapét, nálunk egyszer ment le az egyik tévécsatornán. Többen is mondták: hagyjam a kisebbségi témákat, ezzel nem lehet itthon karriert csinálni. De belőlem ez jött, és kész. A Csoda Krakkóban lengyel koprodukcióban készült. Simó már nem tudott segíteni, ám Elek Judit, Garami Gábor producer és az osztályunk által alapított Katapult Film mögöttem állt. Elek Judit révén pedig megkerestem Zanussit. Emlékezett rám: „Maga csinálta a Trapét. A filmje itt van a polcomon.” A Csoda Krakkóban – amelyet 2004-ben mutattak be – rengeteg nemzetközi fesztiválra eljutott. Itthon az internetes portálokon buzgó zsidózással kommentálták a filmet. Ám ez utólag egészen „lájtosnak” tűnik ahhoz képest, amit most a Vespa kapcsán megéltünk.

- Hogy érti?

– Gyalázkodó e-maileket kaptam, általában azonosíthatatlan címekről. Zsidóznak, cigányoznak, felszólítanak, hagyjam el az országot. Forgassak inkább a palesztin áldozatokról vagy a cigánybűnözésről. Ezekre értelmetlen reagálni. A hasonló mocskolódások egyre inkább elárasztják az internetet. Sokunk számára „megfejthetetlen”: miért nem moderálják ki az ilyen fórumozókat? A gyűlöletkeltés, a nyílt uszítás nem tartozik a szólásszabadságba.

- Számíthatott arra, hogy a roma téma indulatokat kavar. Egyáltalán: a „zsidófilmek” után most miért fordult a cigányság felé?

– A Vespa – amely Szabó Iván ötlete alapján született – nem roma filmnek készült. Csak azzá „kiáltották ki”, mert főszereplője történetesen egy cigány kisfiú. Orsós Lali kártyapartin egy csokit nyer, a benne rejlő kuponnal pedig egy Vespa robogót. Budapestre jön, hogy átvegye a nyereményét, közben titkon azt reméli: megtalálja az édesapját. Üres kézzel kell hazatérnie: elveszik tőle, elveszíti azt, ami neki jár. A forgatókönyv eredetileg vidám roadmovie volt, ám véglegessé abban az időben formálódott, amikor magyar roma családokat sorozatos támadás ért. Orsós Lali felnőtté válásának történetébe beleszólt az aktualitás. A filmben utalásszerűen jelennek meg a cigánysággal kapcsolatos torz sztereotípiák. A szélsőjobbnak már ennyi is elég, hogy vérszemet kapjon. Mások viszont azt mondják: milyen kár, hogy ez nem szociofilm, amely a véres valóságot ábrázolja. Érdekes: külföldi fesztiválokon soha nem kell magyarázkodni, a nemzetközi kritika pontosan érti, hogy a film a meg nem valósult álmok története – társadalomkritikával.

- Elkeserítik a filmmel kapcsolatos honi támadások?

– Egyáltalán nem. Mert azért számos pozitív viszszajelzést is kapunk. A Vespát – a filmszemlés, illetve a mostani országos bemutatója óta – már több ezren látták Magyarországon. Rétegfilm esetében ez nagyon jó eredmény, bármennyire szeretnék is ezt másként feltüntetni a hiányos részadatokkal dobálózó bulvárhírek. És hát elkezdődött a nemzetközi turné, külföldi fesztiválokra hívnak bennünket. Fantasztikusnak tartom, hogy főszereplőnk, a tizenkét éves Tóth Sanyi különdíjat nyert az idei magyar filmszemlén. Teljesítménye azért is kiemelkedő, mert ő valóban egy Szentes melletti cigánytelepen él, korábban még sosem állt kamera előtt. A telepen töltött napok jelentették nekem a legtöbbet. Odaköltöztünk, és szeretettel fogadtak. Láttunk szegénységet, munkanélküliséget, példamutató emberi tartást és méltóságot. Nem igaz, hogy a kulturális különbségek elválasztanak: azok csak gazdagítanak. Példa rá a film szemledíjas zenéje is, amely az autentikus cigány zene és a dzsessz keveréke. Tévedés azt gondolni, hogy az előítéletek falait nem lehet lebontani. Ha emberséges, normális gesztusokkal közeledünk egymáshoz, minden ajtó megnyílik.