Életem NAGY szerelme
Lehet-e szívből szeretni egy langaléta, nyakigláb kétméterest, vagy őt csak a kosárlabdaedzők gusztálhatják szakértőileg? Lehet-e ugyanezt egy dali százkilencvenessel művelni? Hát egy száznyolcvanassal? Egy százhatvanassal? Százötvenessel? Százharmincnégy centiméteressel, aki a nőnek (mert Nő mindig kell bele/hozzá) a derekáig ér, ha kihúzza magát? A kérdés látszólag pusztán számszaki. Valójában ebből az egyoldalú kurtaságból sarjad a film konfliktusa.
Főhősnőnk szép és normális (bocs, khm!) méretű, aki összekeveredik egy elveszített mobiltelefon révén egy bizonyos törpe Sándorral, aki nem a hajdan „Nagynak” nevezett Alexander druszája, ugyanis hiányzik belőle egy jó félméteres darab, ám élnivágy annyi benne, mint az ókori, emeletes hadvezérben. Kettejük véletlen összeakadása mélyén azonban az élet egyik rettenetes igazságtalansága rejlik: szabad-e elutasítani, otthagyni egy férfit csak azért, mert kicsi? Miért, hát mekkora elég belőle? Hol van az a határ, amelyen túl már csak démoni kacajjal tud reagálni egy hús-vér nő? S mikortól kezdjen el pirulni a férfi, aki ha a pillantását a nőébe akarja érdeklődve és ellágyulva fúrni, legfeljebb annak köldökét bámulhatja szemmagasságban?
Lehet, nem tekinthető kifinomultnak az alaphelyzet, de így harmonikus az egész: mi legyen a kistestűekkel, a töpszlikkel, a törpékkel, a nagy porhüvelyükben lötyögő, kis lelket hordozó emberszabásúakkal, és fordítva, mint a Notre Dame-i toronyőrben például? Látszik hát: belevaló gondolatokat provokál ez az amúgy ártalmatlan (bár kissé kevés) francia romantikus vígjáték. Amikor megjavulva kijövünk a nézőtérről, nagyon sajnáljuk, hogy nincs itt kéznél semerre egy zsiráf, akit oly meggyőzően tudnánk szeretni.
(Rendezte: Laurent Tirard. Címszerepben: Jean Dujardin és Virginie Efira.)
