Egy tánc az élet

Nem is tagadhatná táncosnői múltját, a lábai azonnal elárulnák. Amikor kislányként bekerült a balettintézetbe, nem fárasztotta a sok gyakorlás?

Kései gyerek voltam, édesanyám negyvenkét évesen szült. Nagy örömöt jelentettem a családnak, ezért több figyelmet is fordítottak rám. A nagymamámnak feltűnt a mozgáskészségem, már ötévesen táncolni, tornázni vitt. Amikor nagyobbacska lettem, Berczik Sári néni be akart vinni a ritmikus sportgimnasztika junior válogatott keretébe. Ugyanekkor történt, hogy a balettintézet igazgatója tehetséges gyerekeket keresett, és oda is felvételt nyertem. Végül anyukám és a nagymamám – aki amatőr színésznő is volt – döntött a balett mellett. Csepelen laktunk, hajnalban keltem, vonatozás, nyolckor már a balettrúdnál álltam. Délelőtt szakma, délután iskola, este próba az Operában. Nemcsak a Diótörőben szerepeltünk, sokat statisztáltunk más darabokban is. Éjjel lett vége az előadásnak, ekkor indultam HÉV-vel hazafelé. Későn feküdtem, rengeteget gyalogoltam. A csepeli váróterem füstös levegőjében vártam a szüleimet, amikor kint fagy volt. Fáztam, fáradt voltam, de helyt kellett állnom. Igazi megváltást jelentett, amikor felnőttként bekerültem az operaházba, hiszen tíz órára járhattam munkába.

A feszített tempó meghozta gyümölcsét, hiszen tizennyolc évesen főszerepet kapott A csodálatos mandarinban. Rögtön a Római Operaházban debütált.

A sors alakította így. Az olasz turné egyik táncosa lesérült, a másik szereposztás pedig kisbabát várt. Seregi László, a koreográfus látott az operaház színpadán a záróvizsgámon. Valószínűleg jó véleményük volt rólam a balettmestereimnek, így a záróvizsgámra az operaházból kölcsönöztek mellém ismert balettművészeket. Többek között Markó Iván, Vámos György is partnerem volt. Ráadásul mindig kilógtam a sorból a 176 centimmel. Sereginek mégis tetszettem, elhatározta, hogy kipróbál.

Gondolom, nem esett jól az idősebb kolléganőknek, hogy a hierarchiában leghátulról az első sorba került.

Hát igen. Küzdenem kellett, és bizonyítanom újra és újra. Néhány évig nagy nyomás alatt voltam. Próbáltak félretenni, de szerencsére nem sikerült. Kaptam a szerepeket itthon is, külföldön is.

Volt férjével, Keveházi Gáborral legendásan szép pár voltak.

Gábor utolsó évesen Moszkvába ment tanulni. A kollégiumi szobája falát telerakta a rólam szóló újságcikkekkel, pedig akkor még nem volt köztünk semmi. Mondta ugyan, hogy én leszek a felesége, de csak nevettem, hogy viccel. Aztán amikor hazajött, megkeresett, és én nem álltam ellent. Húsz évig voltunk együtt. Végigtáncoltuk Európát, Ázsiát, Amerikában többször is szerződést ajánlottak. Mindig hazajöttünk.

Egy balerina nem lehet örökké az élvonalban. Ön mégis akkor vonult vissza, amikor még bőven táncolhatott volna. Rendezvényszervező üzletasszony lett. Tudatosan készült a váltásra?

Nem is gondoltam rá. Az élet kínálta fel a lehetőségeket, nekem csak választanom kellett. Néha az az érzésem: mintha ismerném az utat, amelyen járok. Éppen amikor megsérültem, kaptunk egy kis balett-termet az első kerületben. Jó alkalom volt, hogy balettiskolát nyissunk a gyerekeknek. A tanítás végül rám maradt, Gábor sokat volt külföldön. Napi hat órát oktattam, közben visszatértem a színpadra is. Egy idő után nem bírtam a terhelést, a lányommal is foglalkoznom kellett, s amikor helyettes vette át a tanítást, a növendékek lemorzsolódtak. Mégis sokat tanultam ebből a vállalkozásból. Itt értettem meg, mennyire fontos a gyerekek számára a rendszeres foglalkozás, hogyan lehet eléjük rövid és hosszú távú célokat kitűzni. A balett és a sport tartást ad egy egész életre: megtanít győzni, veszíteni és újra felállni. Nemcsak a színpadon, az életben is egyedül kell helytállni.

Lányuk, Keveházi Krisztina is gyors karriert futott be. Tizenhét évesen korkedvezménnyel vették fel az operaház balettkarába. Akkor ön még nem volt negyvenéves, mégis otthagyta a balettszínpadot. Nem akart a lányával egy színpadon fellépni?

Nem tartottam egészségesnek ezt a felállást – az ő kibontakozása érdekében. Másrészt akkor már megalapítottuk Gáborral és egy kanadai barátunkkal a V.I.P. Arts Management rendezvényszervező irodát (1991-ben), és belevetettem magam a BudaFest körüli munkába. Így könnyen abbahagytam a balettet.

A rendszerváltás után elsőként működtettek magánkézben kultúrturizmusra, idegenforgalomra épülő irodát, amely egyben produkciós promóciós iroda is volt. Az opera- és balettfesztiválok szervezésére bejegyzett céggel közel maradt az Operához.

Akkor kezdődött számomra az „egyetem”. Kijártam az élet és a vállalkozás iskoláját. Irodánk közvetlenül az operaház mellett volt, továbbra is ugyanazokkal a művészekkel dolgozhattam együtt. Informatikai fejlesztésünk megelőzte az operaházét, így a külföldről érdeklődők a kapcsolatot az én irodámban találták meg, hozzám érkeztek be a megrendelések az operaházi jegyekre, esetenként a művészek felkérésére. Kölcsönösen előnyös kapcsolat alakult ki az operaház és az irodánk között, amely még ma is tart. A BudaFest fesztivál keretein belül sok olyan operát is bemutattunk, amely később az operaház repertoárját gazdagította. Így került szezonba a Figaro házassága, az Álarcosbál, a Spartacus felújítása, a Norma és a Rigoletto.

Aztán 2004-ben megpályázta és elnyerte a Szabad Tér Színház igazgatói posztját. Koltay Gábor helyére került, aki tizenhat évet töltött az igazgatói székben. Mi tetszett a balerinának és kulturális menedzsernek a szabad téri kiírásban?

Vonzott, hogy én fogalmazhatom meg a margitszigeti és a városmajori színpadok új arculatát. De leginkább a Margitszigeti Nagyszínpad beruházásának, felújításának lehetősége érdekelt. Egy gyönyörű álmot adtam be pályázat gyanánt, meg is lepődtem, amikor engem választottak.

A szerződés aláírása után kiderült, hogy nem is olyan szép a „menyasszony”. Korábban még a főváros sem tudott a színház 22 milliós tartozásáról. Nem bánta meg a győzelmet?

Katasztrófa volt az első év. A céget teljesen át kellett szervezni, a veszteséget kezelni, a leépítéseket a legrövidebb időn belül lebonyolítani. Erre és a 2004-es program összeállítására alig volt néhány hónapom. És még nagyon rossz időjárás is volt azon a nyáron. Ma sem könnyebb az időjárással, de okosabbak vagyunk. Korán készítünk programot, és előértékesítünk, mert ha esik az eső, egy darab jegyet sem adunk el. Amint kisüt a nap, beindul a jegyvásárlás. Mostanra sikerült kialakítani a két szabadtéri színház profilját és játszási struktúráját, amely egész nyáron kiszolgálja a közönséget.

Szerződését egyszer már meghosszabbították, a színházi törvény szerint az év végén pályáznia kell a saját helyére. Indulni fog?

Igen. Rengeteg munkát fordítottam a színházra, hogy értékes és működőképes rendezvénysorozatot hozzunk létre.

Összeszorul a gyomra, ha a beborul az ég?

Nem élhetek meg jegybevétel nélkül, ezért mindennap szorongok a felhők miatt. De ha lemegy az előadás, megnyugszom. Aztán másnap kezdem elölről.