Egy nap almáson

Sokat nem értett a kanyarban feltűnő, majd tovarobogó öreg autókhoz, aszerint osztályozott, hogy melyik milyen tempóval vette a fordulót. Ha porfelhőt kavarva, a védőlemezt szikráztatva, akkor elismerően bólogatott, ha pedig a gödröket kerülgette, lesajnálta: „Ennél a sógorom is jobban menne az Astra kombijával”, meg hasonlókat mondott.

Az út, amelynek szélén állva a Pekingből érkező és Párizs felé száguldó kocsikat néztük, Mátraalmásról vezet Galyatető felé. Az autósportot kedvelők körében jól ismert, sok Salgó Rallye mezőnye tépázta. De még jobban az erdőgazdasági teherkocsik és az LKT-k (az egy csukló-nyakló gépezet, azzal rángatják ki az útra az erdőből a kivágott fatörzseket), így hát mostanában elég viharvert állapotú. Legutóbb tavaly az Eger Rallye-n volt itt gyorsasági szakasz, akkor minden beérkező autó húzta maga után mind a négy lengéscsillapítóját, és olyan káromkodásba kezdtek a sofőrök a mátraalmási célban, hogy az itteniek csak csodálkoztak, pedig ennek a műfajnak (mármint a csúnya beszédnek) lakik helyben néhány Paganinije.

Azt, hogy Mátraalmás bekerül a világ autósportéletének centrumába, a helyiek ezúttal egy oszlopra szegezett tábláról tudhatták meg. A nyomtatott szöveg a Galyavár felé vezető út lezárásáról tudósított. Nem lett sem felzúdulás, sem lelkesedés, autóversenyügyben edzettek az itteniek, a többség amúgy is Szuha felé hagyja el a falut, ami közút, igaz, a minősége csak hajszálnyival jobb az erdőgazdaságiénál.

Össznépi lendület azért sem alakulhatott ki, mert a létszám nagyobb jelenethez kevés. Hetvenöten lakják állandóan Almást (ahogy falubeliek emlegetik településüket), ennél már valamivel többen vannak a nyaralótulajdonosok, a pestiek. Akik persze nem budapestiek, ez csak egy gyűjtőszó, a házat hétvégi, havi egyszeri használatra vásárlók többsége az Alföldről érkezik, Békéscsaba, Szeged, Szolnok adja a legtöbb vendéget. De attól ők még pestiek, és almási nem lesz belőlük soha.

A Peking–Párizs veteránautós rali mezőnye június 12-én startolt a kínai nagy falnál, Peking közelében, hogy 36 nappal később (Mátraalmást útba ejtve) Párizsba, a Vendőme térre érkezzenek. 107 autó, a legöregebb 1915-ös, a legfiatalabb 1977-es. Feltűnően sok a háború előtti amerikai kocsi, Fordok, Chevrolet-k, Buickok és Dodge-ok. Masszív építés (tudják, azokban még volt anyag), négyliteres motor (nem számít a 16 literes fogyasztás). De akad néhány meglepő választás, mint az Austin Mini, a VW Karmann Ghia vagy a Rolls-Royce Phantom II. Hiába vannak megerősítve, motorvédő lemezekkel felszerelve, azért azokat nem a mongol tájra tervezték. És nem is a mátraalmási erdei útra.

Mátráálmász? Ez a falu? – kacarászott derűsen az 1930-as Chevrolet kabriót vezető borostás olasz fickó, amikor felolvastattam vele az itinerében szereplő nevet, mialatt a rajtra várakozott. Aztán hozzátette, a „Mátrá” ismerős neki, mert van otthon egy Matra Baghiera sportkocsija is, 1979-es, azzal nem indulhatott, mert túl fiatal.

Gondoltam, ennyi elég a népnevelésből, különben is csak 1962-től hívják így a falut, előtte Szuhahuta volt pár száz évig. Ebből talán már tudható, hogy üvegkészítők telepedtek le itt, a nevek ma is árulkodnak: Lajgutok, Gembiczkiek, Odlerek, Draveczkiek és Storkok lakják Mátraalmást. Utóbbiak holland felmenőket emlegetnek, ami nem biztos, hogy helyénvaló, de tény, a múlt század elején még a Joachim volt a leggyakoribb keresztnév. Idők során aztán a németek, morvák, lengyelek mind palócokká váltak. Nem mellesleg: ötven éve gyakoribb volt a tót beszéd, mint a magyar. Ma energikusan működik a szlovák önkormányzat, az utcáknak van szlovák nevük (ulica Petőfiová és hasonlók), viszont senki nem beszél szlovákul.

Az jól látszik, hogy melyik autó utasai hogyan állnak a versenyben, illetve hogy egyáltalán érdekli-e őket a száguldás, vagy csak csendes túlélésre hajtanak. Az ausztrál Rod Wade 1930-as Ford A-ján Oroszországban kiszakadt a kerékagy, amikor belehuppantak egy mély gödörbe. Permben vett két modern Ford-kereket, és vidáman folytatta. Kicsit orra esett lett az autó, de ment. Honfitársa, Bruce Power valahol Ulánbátor előtt borult fel az 1939-es Chevrolet-vel, aztán némi plexilemez meg sok tömítőmassza segítségével befoltozták a karosszériát, és folytatták. Megfigyelésem szerint a legfontosabb szerelőanyag a duct tape nevű ragasztószalag, amivel a dugattyút kivéve mindent rögzíteni lehet.

A versenyzők nem merültek el a Mátra szépségeiben, alighanem már nagyon várták a következő vasárnapot, amikor Párizsba érve végre nem kell aggódva hallgatniuk a motortér vagy a futómű felől érkező zajokat. Különben is, ha valaki komolyan veszi a sportot, akkor nem lát mást, mint kanyart, amit le lehet vágni, egyenest, aminek a végén rövid féktávot kell venni, és néha embereket meg házakat, akik/amelyek miatt szélsőséges esetben lassítani kell.

De a mátraalmásiak sem sokat törődtek a ralistákkal. Aki épp ráért, futólag megnézte őket, a többség viszont a barackbefőzés-motoros kaszázás-krumplipermetezés háromszögében volt elveszve. Ha nyitva lett volna a kocsma, az más, mert annak a teraszáról lehetett volna nézni az autókat, utána meg értékelni a harmadik doboz sör mellett. A kocsma (leánykori nevén Hegyi patak kisvendéglő) azonban bezárt már vagy három éve. (Korábban volt egy másik is, a Vadász, amelyben csocsóasztal segítette a színvonalas szórakozást.) Az okokról a kormányszóvivő biztosan tudna valami frappánsat mondani, a valóság azonban az, hogy ebben az elszigetelt esetben és helyen nincs fizetőképes vendég.

Néhány éve komolyan felvetődött, hogy Mátraalmás főterén, a Jamkán, jó lenne felállítani egy eligazító táblát. (Ne felejtsük, zsákfaluról van szó.) Olyan szellemest, amivel sokfelé lehet találkozni a világban, ahol túlteng a jó kedély a lakosságban. Mutatta volna, hogy merre van Peking, Párizs és New York. Gondolják csak el, most mekkora segítség lett volna.