Egy lányról
Ez az ígéretek filmje. Tucatnyi jelölést kapott (legjobb film, forgatókönyv, rendezés, színésznő, epizodista, smink, maszk) a Brit Filmakadémiától, a Golden Globe, az Oscar mezőnyében, a torontói filmfesztiválon. (Csupa előkelő helyen.) Csak éppen díjtalan maradt.
Azért szólok most, hogy ez a helyenként kiváló, de mindenképpen szórakoztató, ironikus és igényes angol film el ne kallódjék a magyar mozikban. Mert aki az „adjálneki” világvégefilmekkel betelt, az igen jó másfél órát tölthet egy érdekes, változatos sorsú lány társaságában (Carrey Mulligan címszereplő jóvoltából).
Külön érdekesség, hogy az otthoni vaskalap (játssza Alfred Molina remekül) és az iskolai szürkeség ellen lázadó tehetséges kispolgárlányka története éppen abba az évtizedbe helyeződik vissza (a hatvanasba), amikor az angol dühös fiatalok legnagyobb lázadásai estek. Erről szólt hajdan a Ha..., amelyben tűzharccal próbálták kivívni szabadságukat az ötszáz éves kollégium diákjai. A karrier, a konformitás és a képmutatás konfliktusáról beszélt A hosszútávfutó magányossága. A tisztesség és boldogság diszharmóniájáról az 1959-es Hely a tetőn. Csupa robbanóelegy. S így-úgy előd. Előzmény.
Mára azonban a düh csitult. Mondták akkor, mondják most is: vége a történelemnek, nincs mire feláldozni magunkat. Ugyanezt a csődöt érezték a hajdani dühöngők is. A csalódott Osborne megvetése, a „nézz vissza haraggal” mintha békévé oldódna mára. Oldódna, de el nem tűnne.
Nincs már illúzió az angol partokban, hogy jön a tiszta szerelem, és rendben lesz mindent. Már Tony Richardson is cáfolta. Tudta és hirdette: csak az lesz meg, amiért magad megdolgozol. Ugyanezt prezentálja higgadtabban ez a mai mozi is, vállalva az előzményeket, hiszen itt is van mosogatási jelenet, amely a Free Cinema kötelező külvárosi konyhakelléke volt: minden új hullámos brit filmben legalább egy drámai pillanatban elmosogattak. Itt is.
Emblematikus film. Tisztelgés az ősök előtt, minden cicoma, díszlépés, trombitaszó nélkül. Ajánlom. (Rendezte Lone Scherfig.)