Egy ismeretlen Kolozsvár

- Van úgy, az írót az írói szerep teszi íróvá. Meg úgy is lehet, hogy a második könyve. Mindenesetre irodalmár mondta az ön új kötetéről: az utóbbi évek kiemelkedő magyar prózája. És kötelező olvasmány.

– Örülök, hát persze, nagyon is. Aztán gyorsan el kell felejtenem a dicsérő szavakat. Nehéz mit kezdenem velük, és főleg továbbmennem. Nekem nyilván ez „az év könyve”, idén már biztos nem írok újat. Hosszútávfutás másnapján nem lehet ismét maratoni rajthoz állni.

– Kétségtelen, „maratoni” könyvet írt. Párhuzamos regény: egy brassói keresztény aljegyző fiának és egy nagyenyedi zsidó boltos lányának naplószerű elbeszélése. Az 1910-es évektől a húszas évek végéig. Medikusok mindketten Kolozsvárott. Orvossá lesznek idővel. Vívódnak eszmékkel, családdal, érzelmekkel, érzékiséggel, a korabeli orvoslás etikai-politikai kérdéseivel. Rajtuk keresztül ismerjük meg a város és Erdély kultúrtörténetét, szellemi és tudományos életét is. Amelyet persze fölsért a történelem, a legnagyobb sebész.

– Egyik barátnőmnek, Nagy Boglárka szerkesztőnek, aki sokat segített, egyszer kifakadtam, még regényírás közben, hogy azért már szeretnék a végére érni a könyvemnek. Azt felelte, ilyen monumentális regény írói ideje legalább öt év, még csak üljek fölötte. Három évig írtam. És eredetileg nagyobb teret és időt akartam belakni, a virágzó századelőtől a jelenig. Ám azt is gondoltam, lassú könyvnek kell lennie. Nem szaladhatok végig korszakokon, mint Méhes György szokott, mert ez a regény nem tömegirodalom. Írtam, aztán föleszméltem: te jó ég, a századik oldalnál tartok, de alig telt el a regényben egy év. Akkor már tudtam: két világháborús traumát nem bír el egy könyv, s ott kell kilépnem a szövegből, ahol még tart a feszültség, és ahonnan az olvasó a történelmi tudásával és érzékenységével összerakhatja a folytatást.

– Valóságos alakokat is bevon a történetekbe – az akkori erdélyi értelmiséget, művészeket, orvosokat –, ugyanakkor irodalmi hősökké formálja őket. Hatalmas kutatómunkát végezhetett.

– Nem munkának éltem meg, hanem szenvedélyként. És ez mégiscsak regény, nem – teszem föl – városhistória.

– Igaz. De például az anatómiai pontosság, ahogyan ír gyógyításról, operációkról, szülésről, az sem tűnik regényes fantáziajátéknak.

– Mivel a főhőseim a könyv elején tanoncok, „velük tanultam”. Azokat az orvosi könyveket, anatómiaatlaszokat tanulmányoztam, amelyeket az én főszereplőim is az 1910-es években. És segítséget kaptam egy baráttól, Gadó Klára belgyógyászprofesszortól: leültünk átbeszélni egy-két műtétet, hasi lövést, ikerszülést, kórházban is többször jártam nála, bementem egyetemi előadásaira, figyeltem a medikusait, mire kíváncsiak, nyilván száz évvel ezelőtt sem működhetett másként a szívünk és a tüdőnk. A professzor asszony szakmai jóváhagyása nélkül nem mertem volna nyomdába adni a könyvet, így éreztem biztonságban magam. S mivel – azt hiszem – átélten írok az orvoslásról, hiszen hőseim imádják a hivatásukat, az olvasó könnyen bemegy a regény ajtaján, együtt fedezünk fel dolgokat.

– Nagyon csavaros nyelven ír. Egészen különös dallammal. Magyar nyelv, mégis ismeretlen. Vagy létezett a múlt századelő Erdélyében?

– Utólag próbáltam megfejteni, hogyan is lett ez a nyelv, az archaizáló, erdélyies dialektus. Egyszerűen nem tudott ez a könyv más nyelven megszólalni.

– Egyébként a korabeli Kolozsvár alakjai közül ki volt olyan, akit semmiképpen nem lehetett kihagyni a regényből?

– Először is Janovics Jenő színész, a Kolozsvári Nemzeti Színház legendás direktora...

– És ő a „kolozsvári némafilmes”, egyike az első magyar filmproducereknek. Ő fedezte föl Kertész Mihályt és Korda Sándort is.

– Így van. Sokat foglalkoztam Janoviccsal, annyira igéző a személye és a története. Rátaláltam naplójának egy részére, szeretném publikálni is, de előbb regénybe írtam. Azt is, hogy elmegyógyintézetbe menekült, amikor 1918 végétől a románok üldözni kezdték a magyar közszereplőket, akik nem voltak hajlandók elhagyni az országot, sem átadni a magyar állami vagyont román tulajdonba. Különben a romániai levéltárakban az 1918 és 1922 közötti időszakból rengeteg olyan irat hiányzik, amelyre támaszkodhattam volna a regény írásakor, akár az elmekórház betegkönyvei vagy az első világháború összes hadi dokumentációja. Ám ami hiányzik, az ugyanolyan inspiráló, mint amit megtalál az ember. Ahol valami nincs meg, ott sokat lehet fantáziálni. Kihagyhatatlan figura volt még Lechner Károly is, a kiváló elmegyógyász, Lechner Ödön építész testvére, aki Janovicsot is bújtatta. Lechner Károlyt ugyancsak üldözték, Szegedre menekült. Ám ott sem leltem nyomára, még rokonára sem, pedig felhívtam minden Lechnert a telefonkönyvből. Egy zseniális magyar orvos, aki fölépítette a kolozsvári egyetem ideg- és elmekórházát, eltűnt a közemlékezetből.

– Kolozsvár és Budapest századelős szellemi élete eléggé hasonló. Az erdélyi város annyiban a főváros fölé is nőtt, hogy Magyarországon ott tanulhattak először orvostudományt nők. Mégis lényegesen többet tudunk az 1910-es évek budapesti Andrássy útjáról, mint Kolozsvár hasonló korzójáról vagy az itteni New York kávéházról, miközben ott is volt ilyen. A kultúra, a tudomány akkori főszereplői lényegében ugyanolyanok – itt is, ott is. Regényével mintha visszakapnánk egy hiányzó kulturális tudást. Mégsem süllyed irredentizmusba.

– Volt olyan szándékom, hogy az erdélyi szellemi központ, Budapest monarchiabeli kulturális versenytársa visszakerüljön a magyar köztudatba. Ma nem divat innen Kolozsvárra kirándulni, vagy Marosvásárhelyre, Székelyföldre. A magyarországi középosztály, amelynek szokásai közé tartozhat a világnézés, nem Erdélybe utazik.

– Talán mert mifelénk az utazási szokásokat is befolyásolják a politikai nézetek?

– Bizonyára. Ártalmas és fájdalmas, amit itt az elmúlt tíz évben tett a politika Erdéllyel, liberális és konzervatív oldalról egyaránt. Kolozsvári diákjaimmal elemeztük a Duna TV Erdély-képét: paraszti, öreg, hagyományőrző vidéknek láttatják. Nem hiszem, hogy mindenkinek vonzó ez a kép. A torzítás sérti is az egyetemistáim identitását, hiszen Kolozsvár ma ugyanolyan eleven és multikulturális város, mint amilyen száz éve volt. És Erdély még mindig sokszínű, Magyarországot viszont lassan egyszínűvé koptatja a politika, Erdélyben több nyelv szólal meg egymás mellett az utcán, s nem lehet nem tudomást venni erről.

– Fejtől s lábtól – az együttélés metaforája is?

– Az is, igen. Amikor 1990-ben átjöttem ide, érzelmileg is el kellett távolodnom Erdélytől, hogy aztán megint fontossá váljon. Egy erdélyi olvasóm mondta, mennyire megfogta őt a regényből, amikor a főhős már Trianon után egy orvosi továbbképzésre utazik Budapestre, és vágyakozik is a fővárosba, meg feszíti is az iszonyú sértettség, düh, hogy francba az egésszel! Ismerem ezt az érzést én is, de nincs már bennem sérelem úgy, mint húsz éve. Jövök-megyek Kolozsvár és Budapest között, nem könnyű a „kint is, bent is”, de így sokkal jobban látom magunkat, mennyire egy világ ez.