Egy igazi nagypályás

Negyvennyolc magyar futball-legenda (játékosok, edzők, bírók) szubjektív pályaképét rajzolta föl Hegyi Iván idei könyvében karácsonyi ajándékul. (Ha jobban belegondolok, kiderül, hogy negyvenhatan közülük eredetileg focisták voltak, csak Puhl bíró és Szepesi szpíker nem dicsekedhet számottevő játékosmúlttal: na, akkor most engedtünk a negyvennyolcból.) A korai évtizedek nagyjaitól (Schlosseréktől tulajdonképpen) a nyolcvanas évek egyetlen extraklasszisáig, Détári Dömééig ível a névsor (ám a könyvben szigorú ábécérend húzza ki a „ki volt a legnagyobb?” kérdés alól a szőnyeget), s nem a szerzőn múlott, hogy az utóbbi két évtized magyar focistái hiányoznak a kötetből – ők ugyanis elsősorban a futballpályákról hiányoznak. S bár a szerző dicséretes elfogulatlansággal és nagy szakmai tudással beszél a korábbi idők labdaművészeiről is, igazán akkor fénylik föl a tolla, amikor gyermek- és ifjúkora bálványairól, egy Mészölyről, Farkasról, Albertről, Göröcsről vagy Benéről írhat. E bálványok közül aki tehette, ott volt a könyv bemutatóján, ahol – de jó is volt nézni – a mai sportújságírás legjelesebbjei loholtak körbe, hogy autogramot vadásszanak maguknak a régi csillagoktól.

Magam nemcsak nemzedéktársa, de régi tisztelője vagyok Hegyi Ivánnak, aki nemcsak úgy ismeri a honi (és a brazil) futball történetét, mint kevesen, de aki egy új műfajt is létrehozott a sportújságírás és a hősi ének sajátos keverésével.

A Fáy utcai katlan Homérosza ő.

Mészöly, a régi barát arról beszélt a könyvbemutatón, hogy Hegyi akár nagy focista is lehetett volna, csak nem volt szíve időben leadni a labdát. Minthogy a kéziratot időben leadta, bátran állíthatjuk, nagy szakíró vált belőle.

Igazi nagypályás.