Egy igaz ember
A színházi élet mocsár. Minden rendező: túlélő. Nincs élesebb versenyhelyzet abban a szakmában, amely egy kasszafúró ügyességét, egy próféta hitét s egy intrikus gyilkos ösztönét kívánja alapfokon. A vakszerencse és a történelmi helyzet úgy hozta, hogy a háború utáni Nemzeti vonzotta a tehetségeket az ördögi Major Tamás és a szelíd Gellért mágnesével.
Ide érkezett meg Ádám Ottó – Gellért és Nádasdy növendékeként.
Ádám Ottó ott volt Gellért Endre mellett 1956. október 20-án, amikor Németh László Galileijét mutatták be a sápadt szerző jelenlétében. Ennek a Galileinek minden szava különös aktualitást kapott. A forradalom nemcsak az utcán készült, hanem a színházakban is.
A tragikus sorsú Gellért sugallatára Ádám Ottó rendezte meg a sötét órákban Németh Széchenyijét Timár Józseffel. Kilenc előadás után vették le felsőbb parancsra a Széchenyit. A darab a forradalom bukásának terhét viselő reformerről szólt.
Ki volt ez a fiatalember, aki társulatával összeforrva az előadást megrendezte?
A kolozsvári patikus fia. Tizenkét esztendős volt, amikor bevonult a magyar hadsereg Erdélybe. Micsoda öröm, a román és a magyar színház helyett két magyar színház. Vendégjátékra érkezett Bajor Gizi és Somlay, s a rajongó ifjúnak felhőtlen öröm juthatott volna osztályrészül, ám az utca már a sovinisztáké lett. „Horthy, Csáky, Teleki! Minden zsidó menjen ki!” Az iskolában keményebben verték a zsidókat a többieknél, Ádám Ottót átíratta az édesapja a raktárépületben elszállásolt zsidó gimnáziumba.
Minő szerencse volt azonban, hogy családjával feljutott a „Kasztner-vonatra”. A kolozsvári újságíró, Kasztner Rezső megegyezett Eichmannal, az európai és magyar zsidóság hóhérjával, hogy „mintába” egyetlen szerelvényt engedélyez egy lakályosabb német koncentrációs táborba, Bergen-Belsenbe – mint egy későbbi nagy üzlet zálogául, súlyos előleg ellenében.
Ádám Ottó egy barakkba került a világhírű Szondi Lipót pszichológussal, aki lélektani analízisre tanította. Az irodalom a szomszéd barakkból kísértette: ott Komlós Aladár irodalomtörténész tartott órát a foglyoknak a magyar költészet századairól. A politikatörténet tanítása Zsolt Bélára, az izgatott publicistára, regény- és drámaíróra jutott.
A Gestapo szolgálatait mindenkinek melegen ajánlhatom – írta kényszer nyomása alatt is morbid tréfaként Freud, amikor váltságdíj ellenében kitoloncolták Bécsből. Ilyen pokolian ironikus helyzetben épült Ádám Ottó kényszer-szabadegyeteme Bergen-Belsenben.
Ki érthette volna jobban a partra szorított Németh László vívódását hűségről és árulásról Galilei alakjában, vagy a forradalom múltán a száműzött Széchenyit, mint Gellért oldalán Ádám Ottó?
A magyar forradalom előtt és után az egyébként orvos Németh László mérte pontosan a nemzet pulzusát, és Ádám Ottó a mestereitől tanult érzékenységgel értelmezte mindezt a maga pszichológiai realizmusával. Ezt a korra hangoltságot senki sem tudta megismételni a magyar színházban.
Ajánljuk csak tovább a Gestapo „szíves szolgálatait”. Ádám Ottó 1957-ben az engesztelés napjának szent dallamát, a Kol Nidrét szólaltatta meg a Madách színpadán Anna Frank dramatizált életét mutatva fel. S ha valaki nem értett volna az üzenetből: 1961-ben már a Kaukázusi krétakör ábrázolta a kettős kötöttség drámáját. Ugyan kié a középre tett csecsemő, s ugyan mi győz, természet vagy kultúra?
Ádám Ottó a saját belső drámájához megtalálta azokat a művészeket, akik számos hangszeren szólaltatták meg az ő „Ringjét”. Dayka Margit, Mezey Mária, Uray Tivadar, Darvas Iván, Tolnay Klári, Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Bessenyei Ferenc, Zenthe Ferenc, Gábor Miklós, Vass Éva, Márkus László, Mensáros László, Psota Irén, majd az újabb nemzedék, Huszti Péter, Tordy Géza, Haumann Péter, Avar István, Almási Éva, Piros Ildikó, Bencze Ilona, Dunai Tamás – az öröklét galériája, egymásba olvadó, egymást építő generációk. A legtöbben Ádám Ottó köpenyéből bújtak elő, vagy oda menekültek.
Ha a Madáchból valaki elkívánkozott, a búcsúszó az volt: visszavárunk.
Ádám Ottó lángelme volt, de nem volt szent. A mocsár miazmás gőzében senki sem dolgozhat büntetlenül. Gábor Miklós elment a Madáchból. Mensáros nem játszhatta el Az ügynök halálát, csak Debrecenben, holott ez volt a szerepálma. Azt is csak később értették meg sokan, miért hívta meg Ádám Ottó történetesen Hofi Gézát a Kamara éjszakai show-műsorára. Holott ő egyszerre értette a bohózatot és a tragédiát.
Nincs olyan nap, hogy nem hiányzik, vallotta Ádám Ottóról tanítványa és barátja, a Madách mai igazgatója, Szirtes Tamás. Ádám Ottó dramaturgiáján ott volt Springer Márta, s ott volt Müller Péter, az író és guru, színpadi szerző és mágus, aki máig a Madách szellemi holdudvarának része.
Ádám Ottó harmincnégy esztendeig volt rendező, huszonhat évig főrendező, tizennyolc évig igazgató. 1987 februárjában rendezett utoljára. Aztán csaknem másfél év múltán kilépett a Madáchból. A főiskolára, ahol volt szerencsém együtt taníthatni vele, még bejárt. De ahogyan én nem léptem át a ma egyetemmé felturbózott intézmény kapuját, amikor évtizede becsuktam magam mögött, úgy ő sem az anyaszínházáét. Azzal a különbséggel, hogy őt minduntalan hívták, de makacsul távol tartotta magát a színháztól. Prospero eltörte varázspálcáját, nem nézett vissza a szigetre. Kalibán, azaz Kerényi Imre, az egykori Charta-szónok színháza nem érdekelte.
Ritka önvallomásainak egyikében Ádám Ottó elmagyarázta sziklaszilárd döntésének okát. Sütő András egyik darabjának előadása utáni banketten vette észre, hogy a társulat egy-egy csoportja külön-külön asztalokhoz ül, mintha ellenséges klikkek szerveződnének. „Eltört a szeretet egykarú emelője”, jegyezte fel.
S ebben a légkörben nem tudott és nem akart dolgozni. Kifinomult szimattal attól tartott, feltör a mocsár.
