Egy falat Kína

Első állomásunk a nyóckeres kínai birodalom előszobája, a Golgota téri lakótelep. Az egykori Ganz–MÁVAG gyár tulajdonosai különös szociális érzékenységgel bírtak. Még 1906-ban álmodták ide a gyár alkalmazottainak ezt a többemeletes lakóparkot, ahol a gazdasági fellendülés éveiben egész kis kolónia élt. Az alagsorban gőzfürdőt és úszómedencét is létesítettek, hogy a komfort nélküli időkben a dolgozók gond nélkül tisztálkodhassanak. A színházteremben vándortársulatok léptek fel vagy mozifilmeket vetítettek, munkásbálokat tartottak. Volt helyben óvoda, bölcsőde, könyvtár, még sportkör és dalkör is. A hétvégén parasztok hozták ide vidékről a friss zöldséget, gyümölcsöt, húst és tojást. A telep orvosi rendelőjében ritka modern berendezés, egy röntgengép is helyet kapott.

Az aranykornak véget vetett a gazdasági válság és a háború, de a telepen az ötvenes években is a gyár munkásai éltek. Aztán az épületek megkoptak, a vizesblokkot elhanyagolták. A gőzfürdő helyén bokszklub, majd a legendás underground szórakozóhely, a Fekete Lyuk működött. A rendszerváltás után a gyár megszűnt, a lakóközösség pedig átalakult. Az utóbbi években egyre több kínai arc tűnt fel a bérlők között. A magyarázat kézenfekvő. A közelben virágzott a néhány éve ledózerolt Négy tigris piac, nemrég pedig a lepusztult Ganz gyártelep helyén nyílt meg az új Euro Square nevű ázsiai piac, amely valóságos kínai negyeddé nőtte ki magát.

Állunk a lakótelep bokrokkal benőtt udvarán, nézzük a félköríves erkélyeket, a száradó ruhákat, a macskát és Petőfi mellszobrát.

A poétát még a dalkörösök emelték ide bronzba úgy huszonhárom táján, a költő századik születésnapjára. Ez még rendben is volna, de hogy a kínaiak számára is kedvesen cseng Petőfi minden sora, ezen többen csodálkozunk.

„A történet a 19. század közepéig nyúlik vissza – meséli Csontos Sára. – Kína akkoriban is elzárt ország volt, a Mandzsu-dinasztia császárai uralkodtak az elszegényedett népen. Aztán amikor az európai nagyhatalmak kereskedőhajói feltűntek a kelet-kínai kikötőkben, az uralkodó osztály felismerte, hogy meg kell nyitnia kapuit a modernizáció felé, különben a gyarmatosítók áldozata lesz. Ezért fiatalokat küldtek ki tanulmányútra Japánba, Oroszországba és több nyugat-európai országba. Ezek az ifjak azonban nemcsak a technikai tudást sajátították el, hanem kapcsolatba kerültek az akkori szellemi áramlatokkal, filozófiai és művészeti irányzatokkal. Byron, Puskin és Nietzsche olvasása közben megérintette őket a romantika és a nacionalizmus eszméje. Ezért amikor visszatértek, forradalmat akartak kirobbantani, és ki akarták kiáltani a köztársaságot. A császári titkosrendőrség külön megfigyelte, üldözte őket. Lu Szün egyike volt a forradalmár ifjaknak, többek között ő volt az, akit erősen megragadott Petőfi lánglelkű költészete, és azonkívül, hogy kínaira fordította a verseit, külön tanulmányt is készített a poétáról. Lu Szün abban is sorsközösséget látott Petőfivel, hogy ő maga is meg akarta újítani a kínai irodalmi nyelvet, közeledni akart az egyszerű emberekhez, hogy a nép nyelvén szóljon az irodalom. Máig Kína az egyetlen ország, ahol idegen nyelven Petőfi-összest kapni. A magyar költő most is tananyag az iskolákban.”

Sára egyszer Pesten is megkérdezett egy kínai fiatalembert, hallott-e Petőfiről. A srác kis gondolkodás után felmondta a Szabadság, szerelem sorait az anyanyelvén. Egy idősebb magyar pár pedig megemlítette: pekingi útjuk során olyan helybeliekkel beszélgettek a vonaton, akik fejből idézték a Szeptember végént. Szép lehetett kínaiul.

Átvágunk az úttesten és máris az új piacon, a kínai negyedben járunk. Mindenfelé kirakatok, pólóhegyek, cipősdobozok, karcsú próbababák. Az üzletek előtt kisszéken ülnek a kereskedők, a legtöbb helyen csak a nagy tétel számít. Időnként elhúz mellettünk egy villanymotor, kisebb targonca, a sarkon pedig élénk madzsongparti zajlik. Egzotikus írásjelek hirdetik az OTP-t, a telepen fodrász, masszőr és orvosi rendelő is van. Az itteniek nemigen tudnak magyarul, ezért nem is csodálkozunk, hogy a piacon több kínai újság szerkesztősége is berendezkedett. A kifőzdékben már készítik az ebédet, és miközben talpunk alatt roppan a kavics, idegenvezetőnk beavat minket a „magyar” kínaiak történetébe.

Az itt élők többsége nyolcvankilenc táján érkezett az országba. A rendszerváltáskor ugyanis Magyarország három évig – Európában egyedülálló módon – vízummentességet kínált a kínai állampolgároknak. Főleg két tartományból (Fucsien és Csöcsiang) indult meg a bevándorlás. Ennek több oka is volt. Mao halála után Kínában már a hetvenes évek végén meghirdették néhány kikötővárosban a nyitás politikáját és a szabad kereskedelem programját. Az úgynevezett különleges kereskedelmi övezetben a változás és a szabadság reményében magánvállalkozások alakultak, és kisebb vagyont gyűjtöttek. Nyolcvankilenc nyarán azonban sokkolta Kínát az a tömeges mészárlás, ahogy a kormány a hadsereg bevetésével a pekingi (Tiananmen téri) diáklázadást elfojtotta. A vállalkozók féltek, hogy újra hatalomra kerülnek a keményvonalas kommunisták, ezért sokan úgy vélték, jobb lesz elmenekülni az országból, mert Kínában soha nem lesz igazi szabadság. Családok adták össze a pénzt, hogy egyvalaki közülük világot lásson és szerencsét próbáljon. A transzszibériai vasúttal érkeztek ide a huszonéves fiatalok, aztán mindenfélével próbálkoztak. Keleti harcművészetet oktattak, kalligráfiákat árultak a Váci utcában, vagy épp éttermet nyitottak. Egy wok, egy üveg szójaszósz és szecsuáni bors ott van minden kínai bevándorló hátizsákjában. Mert ha mást nem, főzni mindig lehet.

A legjobban azonban a piac vált be. A KGST megszűnt, és egy darabig az új kereskedelmi partnerekkel sem születtek megállapodások. Magyarországon áruhiány támadt. Ezt ismerték fel a kínaiak, és megnyitották kilencvenháromban a józsefvárosi Négy tigris piacot, ahol olcsón mindenfélével kereskedtek. Vállalkozásukat a kínai állam támogatta.

„A piacok fellendülése sok kínai számára meggazdagodást hozott, ezért Európában elterjedt, hogy Magyarország milyen jó hely, érdemes itt vállalkozni – folytatja Csontos Sára. – Még kínai szappanopera is készült egy magyar lány és egy piacozó fiú szerelméről. Ekkor csaknem ötvenezer kínai élt hazánkban. (Ma ez a szám tizenöt-húszezer körül mozog.) Aztán, ahogy a magyar gazdaság a kétezres évek elején lejtmenetbe indult, sok kínai más országot választott, vagy visszatért a szülőföldjére. Az itt maradók között többen vannak, akiknek nagyon nem jött össze az üzlet. Ők azért nem térnek vissza Kínába, mert nem akarnak szégyent hozni a családjukra. A kínai hagyomány szerint náluk ez egyet jelentene az arcvesztéssel. Nem akarnak visszamenni szegényen, ezért inkább itt maradnak és vidéken zoknit árulnak. Az első hullámmal főleg értelmiségiek jöttek: tanárok, orvosok, tisztviselők, nekik különösen szégyen a sikertelenség.”

Valaki felteszi a kérdést: hol vannak a kínai temetők? Van ugyanis néhány sír a Fiumei úti temetőben, de a hagyomány szerint a halottat oda kell eltemetni, ahol az illető született. A hazaszállítás magas költsége viszont tönkreteheti az egész családot. A többség mégis ezt választja, mert ahogy a bölcsek mondják: a lehulló falevél mindig a gyökeret keresi.

A siker érdekes példája a Wink cipőmárka. A kilencvenes években egy kínai festőművész tanulmányúton volt Olaszországban, amikor a fülébe jutott, hogy Magyarország maga a paradicsom. Gondolta: megpróbálkozik valamivel. Sportcipőmárkát alapított, üzleteket nyitott. Vállalkozása azóta is fut, a boltot már a fia működteti. Ő pedig visszatért a képekhez: fotografál, a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja.

Ennél a történetnél már mindenki éhes, ezért idegenvezetőnk elkísér minket egy olyan étterembe, ahol csak kínaiak esznek. Ez azért lényeges, mert az eredeti kínai ételek egészen mások, mint amilyeneket a városban a kínai büfékben kapni. A kínaiak ugyanis belátták, hogy a magyaroknak nem jön be az autentikus ízvilág. Sorra be kellett zárniuk a hagyományos kínai éttermeket, mert itt az emberek csak húst akarnak enni valamilyen körettel. Észrevették azonban, hogy sorban állnak a népek a McDonald’snál. Gondolták, jobban járnak, ha gyorséttermeket nyitnak. Így szaporodtak el gombamód a kínai büfék, benne a magyarosra formált ázsiai menüvel.

Fészkelődünk a megterített asztalok mellett, szürcsöljük a zöld teát és hallgatjuk Sárát, hogy hogyan is étkeznek hazájukban az igazi kínaiak. Megtudjuk, hogy mindig együtt rendelnek, nem egyenként külön-külön, és hogy minden fogást az asztal közepére tesznek, honnan mindenki kedvére szedhet. A levest nem az elején fogyasztják, hanem az étkezés végén, és hogy általában hideg ételekkel indítanak. Salátával, állati belsőségekkel, csirkelábbal vagy füllel, fejjel, amelyet rizsecettel vagy más csípős szószokkal tálalnak. Ezt követik a wokban elkészített meleg húsos fogások, gombócok és a szakács titkos recept szerint elkészített zöldséges, disznóhúsos vagy csirkés alapleve, amelyet kis tálkából isznak az ebédhez. Desszert nincs. A leves után gyümölcs jár. Majd később, a teázáshoz szolgálják fel az édes babpasztával, tojássárgával vagy tarógyökérrel töltött süteményeket.

Mi kóstolónak fonnyasztott bok csojt, szecsuáni ma po tofut, pirított húsos tésztát és hófehér rizst kapunk. A bok csoj fantasztikus zöld, ezt a gumós növényt már nálunk is termesztik, Kőbányán valóságos bokcsoj-földek terülnek el, a Tescóban is kapható. (Kiderül: az Alföldön száznapostojás-gyár is van.) A csilitől egy kicsit köhögünk, de nagyon finom minden, nem hagyunk egy morzsát sem.

Túránk végén benéztünk a negyed szupermarketjébe, ahol a rizstésztától az osztrigaszószig és a különféle rákfajtákig minden kulináris alapanyag kapható. Aztán felsétáltunk az emeletre, és tanúi lehettünk, hogyan működik egy kínai „gombócmanufaktúra”, vendégül is láttak minket egy tál gőzölgő húsos batyura. Szóval még jiaozit is ettünk, amit fekete rizsecetbe tunkoltunk. A kifőzdében kaktuszok virultak a párkányon, a falon idilli tájkép függött hegycsúcsokkal, a sarokban pedig egy menóra árválkodott.

Hát így jártunk mi Kínában.