Egy erős film: A martfűi rém
Sorozatgyilkosról, aki nincs, szó se essék! – mondta az öntudatos szocialista funkcionárius, hiszen hogy fért volna össze egy efféle gennyedék a „legfőbb érték az ember” jelszó vezérelte társadalommal. Ja, hát annyi éppenséggel elképzelhető, hogy valaki szerelmi hevületében talán kissé elragadtatta magát, aztán a tett és a tetem megriasztotta. De kéjgyilkosság? Méghozzá sorozatban? – hát mit képzelnek a nyomozó elvtársak, hol élünk? És meddig várjunk a megoldásra?
Egy esztendővel a forradalom után, 1957-ben elfogják és elítélik azt a gyanúsítottat, aki az áldozattal kapcsolatot ápolt, elég zavarosan védekezett, majd – némi kínvallatás után – beismerő vallomást tett. Életfogytig börtönbe zárták. Csakhogy a hatvanas években új esetek estek. Új tetemek kerültek elő. A rém működött tovább. Szabadlábon. De akkor ki ül a börtönben?
A helyi vezetés nem vehette tudomásul a betliző eredménytelenséget, de nem engedhette meg a bűntettek összekapcsolását sem, a perújrafelvételt, ennek során a bíróság, az ügyészség kompromittálódását. Hiszen voltak akkoriban jócskán feltáratlan sírok, arccal lefelé eltemetett áldozatok, végig nem tárgyalt perek, hamis vádakkal elpusztított szereplők, nem lehetett hát megtűrni egyetlen piszokfoltot sem az igazságszolgáltatás makulátlanságán. Abban a korszakban, mikor a kiszámíthatatlanság a politikai taktika része volt, amikor a félelem és bizonytalanság nemcsak az éjszakában egyedül hazainduló nők nyomába szegődött, hanem társadalmi nyomóerőként működött, amikor potenciális áldozat lehetett bárkiből – a rendszer összezárt. Az alkoholizáló, megzsarolt nyomozó, a Pestről jött ügyész kívülről kezdi bontani.
Erős film. Odaszögez a székhez. Nem mindig kellemesen.
(Írta és rendezte Sopsits Árpád.)
