Egy előadás vége

Pedig nemrég még – röpke negyven évvel ezelőtt – ott állt az akkori Nemzeti Színház színpadának rendezői jobbján, elöl, a portálnál, fehér selyemingében mint Rómeó. Én a színművészeti főiskola színésztanonca voltam, osztálytársaimmal tucatszorra néztük nem a Major Tamás rendezte „polgárpukkasztó”, orkánkabátos, gumibotos előadást, nem az imádott Törőcsik Mari ellenállhatatlanul affektáló, tüneményes és kívánatos Júliáját, és nem is a lánglelkű Rómeót, hanem az irigyelt Sztankay Istvánt, hogy s mint veszi a levegőt. „Ez ám a hasi légzés! Nézd, hogy támaszt! Hogy megfeszíti a hasizmát! Ettől szól úgy az a bársonybariton!” Istenem, gondoltam, ha nekem olyan hangom lehetne, mint a Sztaneknek – ahogy becéztük magunk közt, noha nem ismertük még személyesen –, akkor talán én is nagy színész lehetnék. Nem lett olyan hangom, hiába igyekeztem betartani Fischer Sándor és Gáti József tanár urak segítő instrukcióit.

Mert a hang, azt hiszem, igazából nem a testé, hanem a léleké.

Sztanek hangja mindenkit elvarázsolt. És persze nem csak az. A nők imádták, a férfiak irigyelték. Pedig nem volt daliás termet. Alacsony volt, de vállas, tömzsi és – látszatra – erős. Látszatra, mondom, mert e csupa izom, energiától és életerőtől duzzadó férfi – mit férfi, egy igazi pasas! – civilként mindig kesergett, képzelt betegségeiről panaszkodott, s ilyenkor napfényes baritonja dörmögő basszusba hajlott: „Mindenem fáj, fáradok! Nem tudok egy sort se megtanulni... – borongott. – Mondjátok, tehetséges vagyok én? Érdemes nekem élni egyáltalán?” Mély átéléssel siratta és sajnálta magát, de közben a szeme sarkában mindig megvillant valami csibészes, kajla fény. „Igeeen? – kérdezett vissza mímelt csudálkozással. – Tényleg úgy gondolod, hogy jó voltam ebben-abban? Ne mondd! Mindegy! – legyintett keserű pofával. – Az volt az utolsó. Nem tudok én már több szerepet eljátszani!”

S eljátszott még százat, mindig úgy, mintha az utolsót. Nagyszerűen, ellenállhatatlan sármmal, átélten, egyaránt megszenvedve tragédiát és komédiát. „Hangsúly fent, poén lent? Igen, így tanították a nagyok. Én árnyékuk vagyok csupán.”

A színpadon ő maga volt a napsütés. A hím tavasz.

Ha a világot jelentő deszkákra lépett, a közönség máris mosolygott. Remekül játszott tragikus szerepeiben is valami titkos derű aurája lengte körül. Az életbe, igazságba, szépségbe, szerelembe vetett örök bizalom derűje. Nem tudom, hogy önmagában hitt-e igazán. Játszotta-e csak az örökké kételkedő, bizonytalan művész civil szerepét, vagy valóban drukkolt, izgult, kétkedett? De azt tudom, hogy a színházban, a művészetben – ezer százalékkal hitt. Ráadásul rendes ember volt. Nem mintha ez igazán számítana egy nagy formátumú művész esetében. Kit érdekel, ha az Otellót remekül adó színész a büfében Jagóként intrikál, jóval több fröccsöt iszik a kelleténél, vagy eladja a feleségei bundáját, hogy vonatjegyet vegyen rajta Abbáziába. Ez csak mostanában tűnik fontosnak, és főként olyanoknál, akik mögött nincs igazi teljesítmény. A valódi színész igazából a szerepeiben él. Azokon kívül csak árnyék.

És Sztanek most valóban árnyékká vált.

Életének előadása véget ért.

A dolgok rendje ez: jövünk és elmegyünk, nyomunkat eltörli az idő. Néhány év, és az emlékezet hálójából is kihullunk. Keveseknek adatik meg, hogy sokáig emlékezzenek rá. Sztanek ilyen volt. Nagy színész. Szerencséje volt, olyan korban töltötte aktív pályája javát, amikor rang volt művésznek lenni, fontos volt a színház, s benne különösen fontos a színész.

Nem csak a közönség rajongott érte, kollégái is kedvelték. Én legalábbis nem ismerek olyan pályatársát, aki ne szerette volna. Azt hiszem, soha nem hőzöngött. Szerény és szemérmes ember volt. „Nekem írtál egy darabot? Igazán? Mondd, nem tévesztesz te össze engem valakivel? Én játsszak el neked egy öreg zsidót? – pillogott rám a József Attila Színház büféjében, a Kilencen, mint a gonoszok című darabom olvasópróbája előtt. – Láttam a példányt. Nagyon sok benne a betű. Nem lesz ez jó. Beszélj a Lénerrel. Valaki másra kell osztania. Nem vagyok én jó már...”

Nemhogy jó volt, hanem zseniális.

És nagyon-nagyon szeretni való.

Tessék megnézni ezt a zseniális kis-nagy embert bármely alakítását őrző felvételen. Nem sorolom őket. Hál’ istennek sok van belőlük. Színházi, film- és tévészerepek garmada. Mindegyik alakítása hiteles, ám az általa megformált karakterek meggyőző fizimiskája alól mindig kikandikál ő maga, aki volt segédkántor és kifutófiú, csillés a föld alatt, s aki a hajdani káderezésnél arra a kérdésre, mi volt az édesapja, szemrebbenés nélkül felelte: pásztor. Nem hazudott. Csak éppen azt, hogy „lelki” – nem biggyesztette a pásztor szó elé. Sűrű életet élt. Házasodott, elvált, ide-oda fordította szekere rúdját, de gyerekeihez mindvégig hű maradt. Imádta őket. Nagyon tudott szeretni, ha nem mutatta is mindig. Jó barát volt.

Ritkábban hívtam fel, mint kellett volna. Akárcsak apámat. De még most is megesik velem, hogy elkezdem a mobilomba pötyögni az édesapám telefonszámát. Sztanekkel is így leszek, tudom. Bár talán jobb, ha nem zavarom már.

Nyugodjék békében.

Horváth Péter