Egy brutálisan lélekre ható történet, A padlás a Szegedi Nemzeti Színházban

Szombaton délután volt a Szegedi Nemzeti Színházban A padlás 25. előadása. Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Horváth Péter „félig mese, félig musicaljét” az a Méhes László állította színpadra, aki az 1988-as ősbemutatótól 2000-ig játszotta a Herceg szerepét. Az ikonikus musical múltjáról és jelenéről beszélgetett vele Fiala János a Keljfeljancsiban.

 Mire emlékszel vissza a bemutatóról?

Semmi különlegest nem éreztünk. A premier estéjén mi voltunk a legjobban meglepve, hogy ilyen elképesztő a siker. Más ez a nézőtérről és más a színpadról. A hatásmechanizmus csak másokkal való beszélgetés hatására sejlik fel: hogy egy felkavaró darabot láttak, ami megcsavarta a lelküket.

Ikonikus személyből több is akadt, hiszen Presser mellett ott volt még Sztevanovity Dusán…

És Marton László, a rendező. A padlásnak két különleges pillére van: Pici bácsi zenéje és Dusán dalszövegei, amelyek fantasztikusak. A Jóisten keze volt rajtuk.

Mi predesztinált téged arra – ha predesztinált bármi is –, hogy anno te legyél a Herceg?

Talán mert annyira csúnya voltam, hogy könnyen elmentem 600 éves hercegnek, maszkírozni sem kellett, elég volt egy paróka, meg egy sál. Marton biztos lehetett abban, hogy el tudom énekelni és játszani. Ezen felül más nem volt, a Herceg szerepe egyébként nem Méhes után kiáltott.

Úgy tudom, hogy a színpadra egy kötélpályán érkeztél be…

Így van, a karzatról csúsztam be a színpadra. Sokkal veszélyesebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Kellett hozzá ugyan egy pici bátorság, de nem azért játszhattam én a szerepet, mert le mertem csúszni, mivel ez csak a próbafolyamat közben született ötlet volt. Azon gondolkodott ugyanis Marton, hogyan jelenhetnék meg „csoda-módon”. Kipróbáltuk. Jól nézett ki.

Mi történt 2000-ben?

Szakmát váltottam: színészből rendező lettem. Nem akartam külön alkukat kötni színészként, mert jöttek a rendezői felkérések. Becsületesebbnek találtam, hogy onnét csak rendezést vállalok.

Milyen viszonyod volt a darabbal, mielőtt megrendezted?

Megmondom őszintén: elfelejtettem a hatását, az erejét. Színészként nem is éreztem, nézőként pedig nem láttam egyetlen előadást sem. Nem tudtam, hogy ez egy ennyire brutálisan lélekre ható történet. Ezzel a megrendezése közben lettem tisztában… hogy többször elsírtam magam.

Ez egyedi jelenség?

Szerintem sok színész működik hasonlóan, hogy mélységében, valóságában nem érzi, hogy lentről mit jelent a közönségnek az előadás.

Ez tehát nem Méhes-féle „autizmus”?

Meggyőződésem, hogy mindenki így van ezzel. Hogy egy színész létezése – ahogy kell –, szinte kizárja, hogy „lentről” láthassa önmagát.

Ha ezt kalkulálja, hatásvadásszá válik?

Igen. Elkezdi folyamatosan kontrollálni, értékelni önmagát, hogy legyen egy gesztusa lefelé. Lehetetlennek tartom, hogy legyen egy felettes énem, ami a nézőtérről engem figyel

Kinek az ötlete volt A padlás színpadra állítása Szegeden?

Barnák László – a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója – kért fel a rendezésre.

Össze lehet hasonlítani a két előadást?

Nem tudok mit kezdeni az összehasonlítással. Amikor rendeztem, nem jutott eszembe a vígszínházi előadás. Igyekeztem komolyan venni a történetet. Rendezőként megágyazni a zseniális dalszövegeknek, az előadásnak.

Emlékszel nüanszokra? Hogy anno ott hangzott fel taps, most meg itt? Változik a közönség?

Nincs jelentősége. Nem színészi képesség, színészi intonáció vagy jelenlét határozzák meg a közönség reakcióját, hanem a kontextus: mi történik adott szituációban, hogyan állítják színpadra a történetet. Nem érték és mérték, mennyire tapsolnak.

Mennyiben gyerek- vagy felnőttdarab A padlás? Igaz, hogy minden korosztály mást lát benne?

Ebben az esetben valóban igaz a frázis: 9-től 99 éves korig mindenkinek szól. Akkor jó egy előadás és egy mese is, ha a tét nagy. Azt szeretem, ha a gyerekek előredőlve, kipirult arccal, tágra nyílt szemmel nézik, miközben apuka hátradől, hogy ne láthassák, hogy sír.

Sztevanovity Dusán beszélt arról, neki teljesen mindegy, mit értenek a darabból: ha érzelmileg hat, elérte a célját. Engem érzelmileg mélyen érintett, mint melegben a viasz, úgy lágyultam meg.

Nagyon szépen köszönöm. Hadd áruljam el, hogy a 70 rendezésem közül kevés alkalommal sírtam ennyit mint rendező. Mert, ha a színészek pontosan megcsinálták, amiről beszéltünk, akkor képtelen voltam kivonni magam a darab hatása alól. Megtiszteltetés, hogy megrendezhettem egy olyan darabot, ami az ős-emlékezetünk részévé vált.

Van-e a szegedi előadásban aktualizált szöveg, olyan, ami nem volt az 1988-as ősbemutatón?

Nincs. Annyi újdonság van, hogy a Rádiós Robinson is.

Beszéltél-e Presserrel, Dusánnal, Horváth Péterrel? Marton Lászlóval sajnos már nem tudhattál...

Nem. Sajnos nem. Nem hívtam fel őket a rendezés folyamata során.

Az interjú teljes változata itt nézhető meg:

(Kiemelt kép:  Méhes László rendező Fenyő Miklós és Tasnádi István Made in Hungaria című musicalének próbáján a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban 2013. február 4-én. Fotó: Varga György / MTI)