Don Juan hűsége – Leonard Cohen (1934–2016)
Amikor évekkel ezelőtt megkaptam Kanadából a Death of a Lady’s Man (Egy nőbolond halála) című kötetet, és láttam annak zaklatott, vázlatokkal és elmélkedésekkel tarkított tartalmát, rögtön egyik kedvenc mítoszom, Don Juan jutott eszembe. Egy férfi, akinek életét a nők iránti szenvedély vezérli, aki képtelen megállapodni, mert magát a Nőt szereti végzetesen, és ezért a Kővendéggel is szembeszáll. Most, hogy 38 évvel ama jövendölés után Leonard Cohen valóban búcsút mondott a földi létnek, még inkább megerősödött bennem ez a gondolat.
Miközben a halála előtt alig egy hónappal megjelent utolsó lemezét, a You Want It Darkert a világon mindenütt úgy értékelték, mint a költő-énekes végső számvetését élettel, hittel, bűnökkel és erényekkel, van rajta egy dal, az If I Didn’t Have Your Love, amelynek hangja nem egy halálra készülő, hanem egy ereje teljében lévő férfié: „Ha a csillagok elszabadulnak / és a hideg, keserű szél / a világot elnyeli, / s nyom sem marad, / hol lesz akkor a helyem, / mivé lesz életem, / ha fátylad fel nem emelem / s nem látom arcodat?”
A mi Don Juanunk azonban, akit évtizedeken át körülrajongtak a nők, valahol a szíve mélyén hűséges volt. Amikor a nyáron azt az üzenetet küldte az örök múzsa, Marianne Ihlen halálos ágyához, hogy hamarosan követi őt, meghatódtunk két idős ember szerelmén, amelyet több évtizedes távollét sem tudott elszakítani. Aztán jöttek az új lemez promóciós interjúi, és az egyikben Cohen közölte: felkészült a halálra. A lemezbemutatón aztán már azzal nyugtatgatott minket, hogy egyelőre esze ágában sincs meghalni. Még mindig azt hitte, hogy erősebb a Kővendégnél. Végül veszített, de „gyönyörű vesztes” lett, mert betartotta ígéretét. Ugyanúgy tett, mint ennek a gonosz évnek első nagy áldozata, David Bowie, aki megvárta születésnapját, megjelentette utolsó remekművét, hozzá egy morbid klipet saját várható haláláról, majd másnap befejezte e világi létét. Cohen úgy békélt meg a megváltoztathatatlannal, hogy végül nem bánt meg semmit sem, és övé lett az utolsó szó. Még egy végső káromkodást megeresztett Isten felé a címadó dalban, majd a montreali zsinagóga kórusával megadta a hangot saját kaddisához.
Mégis, talán a szerelmes Cohen marad számunkra a legkézelfoghatóbb. Ő, aki a maga végleteivel, a trubadúros könyörgéstől a szado-mazo szenvedélyig mindent eljátszott, és aki a szerelem köré legendákat, mítoszokat ugyanúgy fel tudott építeni, mint ahogy a történelem sebeit fel tudta idézni. Például a Dance Me to the End of Love „égő hegedűje” nem más, mint a haláltáborok krematóriuma előtt játszó foglyok zenéje. A Suzanne-ban Jézust és Máriát szólítja meg, több dalban is feltűnik Jeanne d’Arc, akit nem csak a máglya tüze égethet meg. De ott vannak hálószobájában az Irgalmas nővérek (Sisters of Mercy), valójában két stoppos lány, a kegyetlen Éjféli Hölgy (Midnight Lady), dalban örökítette meg pályatársa, Joni Mitchell iránti szerelmét (Last Year Man), a Chelsea Hotelben Janis Joplinra, a Take This Longingban a szintén tragikus sorsú Nicóra emlékezett. Klipje révén világsláger lett az I’m Your Man, amely a szerző szerint „egy ötezer éves kérdésre próbál választ adni. A kérdés pedig így hangzik: Mit akar a nő?” Jellemző rá, hogy egyik legszebb, legteljesebb szerelmeskölteményét, az A Thousand Kisses Deepet akkor írta, amikor zen buddhistaként meditált a kaliforniai Mt. Baldy-kolostorban. „Egyszer halálangyal vagy, / Szentséges Vigaszom, / egyszer a Megváltó Lehelete, / majd a belseni Borzalom. / Nem kell bukfenc, nem kell tévút / a csellengő szerelem ellen, / mit tanúsítunk időben s vérben / az ezer csók mélyében.”
És miközben élte szerelemmel, nagy csúcspontokkal és mélypontokkal, csalásokkal és megcsalatásokkal teli életét, Cohen költőként is mindig figyelt a külvilágra, amely egyre barátságtalanabbá vált és amellyel szemben éppen a magánszféra volt az, amely biztonságot nyújtott neki is. Akár a múlt árnyai ébredtek fel, akár az istenek fenyegettek haragjukkal, férfi és nő egymásra találásánál nem volt erősebb számára.
Leonard Cohen, a költő, a gondolkodó, a spirituális útkereső, az énekes, a zeneszerző, az élet hol boldog, hol boldogtalan habzsolója, magas koronájú, mély gyökerű őstölgy, aki remélhetőleg sokáig lel még termékeny talajra lelkünkben.
