Dheepan – egy menekült története
Nem az a film fejeződött be, amelyik elkezdődött. Az eredeti szál elkenődött a francia külváros blokkházainak tövében, a vicinális gengszterharcok nyomán. Akik a lövések és az esztelen gyilkolás körülményeiből menekültek kontinensnyi távolságra, csakhamar ugyanazokkal a helyzetekkel találják szemben magukat. Pedig a remények másról szóltak.
Nem kell ahhoz Srí Lanka történetének, a tamil tigrisek háborújának beható ismerete, hogy megértsük a polgárháborúból menekvők lelkiállapotát. A három magányos menekülő közös történetét: a férfiét, az asszonyét és a kislányét, akik családnak hazudják magukat, mert a hamis útlevél épp háromszemélyes.
Az átváltozás nem mindennapi energiákat kíván francia földön is. Asztalt venni, és széket, válaszolni tudni, kérdezni tudni az addig ismeretlen nyelven. Megérteni a gesztust, az igen és a nem bonyolult konnotációját, összezárva elfogadni egymás szagát, az egymásrautaltság kényszereit. Nagyon szépen elmesélt, szűkszavú mikrodráma ez, amelynek teljes atmoszféráját, politikai következményeit Európa ma éli át.
Amikor azonban ránő e családi odüsszeiára a maffiaháború, ráterül a nem kevésbé értelmetlen fegyverropogás, a film irányzékot vált. A tamil férfi hirtelen átvált Rambó-üzemmódba, és azt teszi, ami elől elmenekült: öl. Itt a rendező bűnügyi filmjeiből ismert könyörtelenséggel működik a „migráns”, pedig volt elég ereje a családi történetnek – golyók fütyülése nélkül is. Sőt!
A befejezés pedig az idilli Angliával, a barátok koszorújával, a közös babával, a taxisofőrség minden szépségével – már hab a tortán. Szinte kínosan édeskés. Kár.
(Rendezte: Jacques Audiard, a film az idei cannes-i filmfesztiválon az Aranypálmát, vagyis a fődíjat kapta.)
