Csempész

Minden ember szabadnak születik – mondja ki az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata. És jónak, bűntelennek – tanítja a Biblia –, hiszen Krisztus által meg vagyunk váltva. Csak aztán nem maradunk így: szabadok és jók. Ha azok lehetnénk mindvégig, nem lennének történetek bűnről és bűnhődésről. Hamletről és Othellóról. Bánk bánról és Ádámról. Teljes műfajok haltak volna el nem létező bölcsőjükben.

Lám, ez a történet is! Arról szól, hogy egy jó útra tévedt csempészt ismét visszakényszerítenek a körülmények a régi szakmájába. Nem is akármifélék. Ahogyan egy főhőshöz méltó: a szeretet, a családi felelősségvállalás, az önfeláldozás (csupa tiszteletre méltó tulajdonság) vezeti Christ az új (erkölcsi) bukás felé. És mi jószerivel azon izgulhatunk: vajon megússza-e. A ravasz dramaturgia szerint ő nem öl, nem rabol, nem lop. A keze nem véres, csak ügyes. Némi narkót persze expediált a piacra boldogult úrfikorában, s jó referenciák maradtak meg róla mértékadó alvilági körökben. A zsákmányért sem maga öl, az furfangosan, second hand hullik az ölébe, s a végén még némi csodálatos feltámadást is tud produkálni pár bevert orr és páratlan bal csapott révén. Egy hérosz, na, belátjuk, aki ugyan csúnyán beszél, de hát ki nem idomulna közülünk hasonló esetben az alvilági körök velős szókészletéhez.

Hogy aztán mit tud kezdeni az „ártatlan bűnös” figurájával, a megtért bárány kényszerhelyzeteivel: ez már a forgatókönyvíró és a rendező tehetségétől, szándékaitól függ, hogy hány csivir-csavar, meglepetés, váratlanság fér be még passzentosan az erkölcsi tanulság és az újrahasznosítható, szituációs elemek sora mellé. Akad hát leleplezés, izgalom, tűzharc, sőt még káröröm is, amikor a fölényes, ám ebben az ügyben épp ártatlan kapitányt megelégedésünkre alsónadrágjában viszik el a rendőrök.

(Rendezte: Baltasar Kormakur.)