Csak a munkáját végezte – A hangsúlyos emberi dráma filmje

Clint Eastwood, az amerikai film egyik legidősebb és legaktívabb történetmesélője ezt a valós eseményt vitte mozgóképre a Richard Jewell balladája című harmincnyolcadik egész estés, általa rendezett játékfilmjével. Az idén kilencvenedik születésnapjához érő korszakos színész-rendező az utóbbi két évtizedben aktív tempót diktál: tizenkilenc filmet rendezett, hat filmben játszott (Az utolsó csavar című baseballfilmet leszámítva a saját rendezéseiben, mert az említettet Robert Lorenz, számtalan filmjének producere dirigálta), nyolcvannégy éves korára elvált a nála harmincöt évvel fiatalabb feleségétől, eztán két – nála negyvenegy, illetve harminchárom évvel fiatalabb – hölggyel is romantikus kapcsolatot kezdett. Prosperáló filmalkotói érzékét jól példázza, hogy 2000 óta az általa dirigált tömeg- és művészfilmek keverékének számító alkotások nyolc Oscar-díjat kaptak, miközben huszonhat további kategóriában szereztek jelölést. (Eastwood öt Oscar-díját sem színészként, hanem rendezőként, egyéni vagy producerként a legjobb film kategóriában vehette át.) Szabadidejében időről időre a republikánusok szekerét hajtja (Carmel-by-the-Sea, a kaliforniai művészváros polgármestere volt 1986–88 között, a Republikánus Párt 2012-es elnökjelölt-állító konvencióján emlékezetes beszédet mondott), golfozik vagy síel (utóbbit Arnold Schwarzenegger osztrák-amerikai testépítő-filmsztár Instagramra január elején feltöltött, 1,4 millió lájkot gyűjtő fotója szerint a mai napig remek formában teszi).

Ami az időszerű rendezéseit illeti, a legutóbbi Eastwood-filmek egytől egyig igaz történetek adaptációi, mellesleg közülük számtalan jelentős amerikai világlapok újságcikkeinek nyomán született. Tavaly két filmet is rendezett: az egyik azoknak az amerikai tengerészgyalogosoknak a története, akik meghiúsítottak egy dzsihádista terrortámadást (A párizsi vonat), a másik pedig a színészi visszatérése, amely egy nyolcvanas éveiben járó drogárusról szól (A csempész). Az öreg mester nem pusztán realista eszközökkel dolgozik, számtalan nélkülözhetetlen etikai vonatkozást is érint az időskori alkotásaiban. Tulajdonképpen a Gran Torino című klasszikussá vált filmje óta (2008) folyamatosan teszi elénk azokat a drámákat, amelyek egyrészt hétköznapi emberekről szólnak, másrészt ez az emberközeliség szerencsésen találkozik azzal a ténnyel, hogy a hősei nem kívánnak sem sztárrá válni, sem kiszakadni a mindennapjaikból.

A Richard Jewell balladája esetében ez a jellegzetesség csak részben igazolódik be, ugyanis címszereplőnk egy korábbi seriffhelyettes, aki az atlantai olimpián biztonsági őrként dolgozik. Az igazi vágya mégiscsak a nagybetűs rendőri pálya lenne, az édesanyjának, Bobinak is némileg lefitymáló hangnemben azt mondja, ezúttal csupán „hificuccokra” kell vigyáznia a sportesemény alatt. A harmincas-negyvenes éveiben járó férfi lelkiismeretesen végzi a munkáját, talán a kelleténél nagyobb ügybuzgalommal. Az első napon még minden remekül megy, Kenny Rogers veterán countryénekes (a rá megszólalásig hasonlító Ronnie Allen kelti életre) fergeteges koncertet ad az olimpiai parkban, ahol a több ezer bulizó között Jewell édesanyja is ott van. Másnap viszont gyanús csomagra figyel fel, amelynek tartalma, mint az némi hatáskeltés után kiderül, csupán elfogyasztásra váró sörösdoboz. Végül nem telik bele sok, hogy a Jack Mack and the Heart Attack soulzenekar koncertjén belefusson egy olyan hátizsákba, amely valódi tömegpusztításra képes. A közelmúlt krónikájából tudjuk, hogy az általvetőbe rejtett pokolgép felrobban, amellyel két embert megöl és száztizenkettőt megsebesít.

Az Eastwood-film igazi hangsúlya viszont abszolút nem az eseményen, hanem az egyéni drámán van. Richard Jewell nem kívánt a reflektorfénybe lépni, csupán tisztességes és társai által megbecsült rendőrré próbált válni. A médiacirkusz tíz perc alatt mégis sztárt farag belőle: a legnézettebb televíziós műsorok vendége lesz, nagy könyvkiadótól kap milliós szerződést. Aztán rászállnak a szövetségi nyomozók, s a közutálat tárgya lesz.

A meghurcolt kisember története messzemenőkig hiteles, a megítélés szélvészsebességű változása remek történetépítő elem. Jewell azzal érvel, hogy csak a munkáját végezte azon a bizonyos estén, a nyomozók viszont úgy látják, a „frusztrált fehér férfi” múltja zűrös, az áldozatok említése kapcsán pedig feszülten viselkedik. Dolgoznak az előítéletek: illik rá a hős merénylő archetípusa, akárcsak az 1984-es Los Angeles-i nyári olimpiai játékokon lőporral töltött fémbombával mészárlást tervező rendőrre, aki maga jelentette a támadást. Hősünk képtelen megvédeni magát a nyomozóiroda, a média és a civilek kereszttüzében, ezért egyetlen ügyvéd ismerőséhez, Watson Bryanthez fordul, akinek nem lévén más ügye, elvállalja a védelmét. A filmben tulajdonképpen elhanyagolható a tárgyalótermi rész (Eastwood ügyesen kerülte ki a nagy statisztériát igénylő, kliséktől hemzsegő jelenetek kiépítését), a lélektani viszont kevésbé. Jewell rémálma, amely a filmes katasztrófák kötelező elemei szerint lassítva, rendkívüli hanghatásokkal mutatja be a merénylet tébolyát, a film egyik legsikerültebb jelenete. Az ízlésesen válogatott humorforrások (fegyverarzenál kipakolása; Jewell szószátyársága) üdítő frissítést hoznak a könnyen monotonná váló drámába, amelyet Jewell naivitása miatt nem tudunk pusztán egyetlen lencsén keresztül vizsgálni. Ezt a nagydarab anyámasszony katonáját sajnáljuk is meg nem is, hiszen folyamatosan elbizonytalanítja a nézőt arról, hogy valóban jót akar magának. Ha nem tudnánk a történetet, a kétértelmű jelek az ártatlanságát is kérdőjelezhetnék.

A nyomozók megpróbálják alantas módszerekkel csőbe húzni. A The Atlanta-Journal Constitution napilap újságírója női bájait felhasználva szerez belső szövetségi információkat. Közismert, hogy Eastwood híres a hatékony és energikus forgatásról, amely egyebek mellett az átlagos forgatási napok számának csökkentésével jár. Vélhetőleg ezzel magyarázható, hogy a bemutatást megelőző fél évben leforgatott, sebtében – köztük a kaliforniai tűzvész során evakuált Warner stúdiórendszerben – összevágott mozgókép számtalan kihagyott lehetőséget temetett maga alá. Egyrészről ott van a karakterrajz elnagyolása a címszereplő esetében, másrészről a mellékszereplők sematizálása, amelyben az újságírónő alaptalan és szexista jellemzése a kígyónak az a foga, amelyben a méreg rejlik.

A Richard Jewell balladájának nehezen vett kanyarjait a karakteres alakítások mentik meg a kisiklástól. Paul Walter Hauser, aki legutóbb az Én, Tonya című filmben mutatta meg a tehetségét, ügyesen építi fel a címszereplőt, aki a túlsúlyos, lassú észjárású karakterek mintapéldánya. Az édesanyát játszó, sokoldalú, Oscar-díjas színésznő, Kathy Bates megint remekel, a sajtótájékoztató alakításának fénypontját kínálja, az erkölcstelen újságírónőt játszó Olivia Wilde eszköztárának érzékeltetésére viszont sajnos az egyedüli lehetőséget adja. Az igazi tromfot viszont egyértelműen az Oscar-díjas Sam Rockwell jelenti az ügyfele jogaival tisztában lévő ügyvéd szerepében. Ha ő nem lenne, a részben egyoldalúan bemutatott kafkai helyzet talán fabatkát sem érne.