Cérnával írta a történelmet

Kemenes Fanni újlipótvárosi otthona – szecessziós színpadkép. Japán vörös rizstapéta a falon, antik bútorok, meleg fényű lámpácskák mindenütt. Nyugalomterápia a vendégeknek is: itt könnyen feledhető a ricsajos, tülekedő külvilág.

– Az ott például egyszerű asztali lámpa volt, bizományiban vettem. Pliszépapírt, bojtokat tettem rá.

A húszas évek szalonjának ékessége lehetne.

– A sublót a „trezorom”: tele van korabeli ruhákkal, kesztyűkkel. Imádom a szép tárgyakat, egy életen át gyűjtöttem őket. El tudok érzékenyülni egy régi csipkétől.

Ám aki azt hiszi, hogy a jelmeztervező ruhakölteményben jár, téved. Eleganciához elég egy világos blúz, sötét nadrág.
– A mi szakmánkban nem szokás feltűnően öltözködni. Mi a színháznál, filmnél is csak háttéremberek vagyunk.

S mi kell ahhoz, hogy valakiből jó „háttér” legyen? Elegendő, ha ért az irodalomhoz, zenéhez, tánchoz, művészettörténethez, a divatok és kelmék krónikájához, a szabás-varrás históriájához. Tudnia kell, hogy – mondjuk – az 1848-as huszárok dolmányára miként fontak aranyzsinórokat. Emellett alapvető a rajzkészség, no meg az emberismeret, hisz a jelmez anyagba varrt jellemrajz. Cérnával írt világnézet. Bizalmi állás a tervezőé, nélkülözhetetlen a tapintat. A jelmeznek lepleznie kell a pluszkilókat, görbe tartást, ráncokat. Széppé kell varázsolni a korosodó „művészasszonyokat” is.

Kemenes Fanni mindezt autodidaktaként tanulta meg. Budapesten született 1932-ben. Családról, háborúról, bombázásról nem szívesen beszél. A szenvedés emlékei szerinte nem tartoznak a nyilvánosságra. Sokat olvasó, ábrándozó gyerek volt, mindig elképzelte a regényhősök öltözékét is. Látta maga előtt a királyi palástokat, a vitézek csillogó páncélját. Később megpróbálta lerajzolni is. Festőművésznek készült, ám a Képzőművészeti Főiskolára nem vették fel. Viszont 1950-ben sikerrel felvételizett a Műegyetem építészmérnöki karára. Mégsem kezdte el az iskolát. Nem akart színtelen panelházakat tervezni.

Egyik ismerőse vitte be a filmgyárba műszaki rajzolónak. Akkor nem volt ott másra lehetőség. Fanni utált szögeket mérni, alaprajzokat szerkeszteni, s folyton „belógott” a forgatásokra. A jelmezek izgatták leginkább. A műhelyekben a szabók, varrók, cipészek fortélyait leste. A jelmeztervezők felfigyeltek rá, próbafeladatokat adtak neki.

Kemenes Fanni 1956 után már a Mafilm jelmezosztályának munkatársa lett. De a teátrumokban is felfedezték. Szendrő Ferenc az Irodalmi Színpadhoz hívta, majd Szinetár Miklós a Petőfi Színházba. Modern zenés darabokat akartak bemutatni. Kemenes Fanni huszonnyolc évesen készítette első komoly jelmeztervét az Egy szerelem három éjszakájához. A főszereplő, Sennyei Vera óriási sikert aratott vörös muszlin, zöld rózsás, bolondos színpadi ruhájában.
A hatvanas években a magyar film is megújult. Sorra születtek a nagyszabású kosztümös produkciók. Az ifjú jelmezest Várkonyi Zoltán felkérte a Kárpáthy Zoltán és az Egy magyar nábob, majd 1968-ban az Egri csillagok ruhaterveire. Több mint négyezer öltözéket kellett alkotnia, ráadásul rengeteg trükköt kitalálni. Például a janicsároknak élethű papírruhákat is csináltak. Nagytotálban nem látszott, hogy nem valódi a viselet.

A Vígszínházba már előbb leszerződtette Várkonyi. Aranykorszak volt ez: a társulatban – mások mellett – Ruttkai Éva, Bulla Emma, Sulyok Mária, Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Páger Antal. És ha felgördült a függöny, a közönség nemegyszer Kemenes Fanni jelmezeit is megtapsolta.

– Ruttkai Évával nagyon szerettem dolgozni. Zseniálisan tudott bármilyen stílusú ruhát viselni. Ritka színészi adottság ez. Ha vitám akadt egy rendezővel, Éva arra biztatott: harcoljak az elképzeléseimért. Bízzak önmagamban.

A jelmez viselkedési kultúrát is kifejez. Frakkban nem lehet akárhogy leülni, középkori kosztümben késsel-villával enni. Meséli Fanni, egyszer német filmrendezővel forgattak egy dunántúli kastélyban. A szereplőknek 17. századi jelmezben kellett csirkét falatozniuk. A kellékes előre feldarabolta nekik. Amikor a rendező meglátta, ordítani kezdett: „Abban a korban kézzel ették, tépték a húst!” És a már fölvágott csirkét öszszefércelték a felvételhez. Kemenes Fanni évtizedek alatt alkotott ruhaműveit szinte lehetetlen felsorolni. Jelmezt készített Fábri Zoltán, Sára Sándor, Bacsó Péter, Makk Károly, Sándor Pál filmjeihez. Közben a színházi pályát is folytatta. A Vígből ’74-ben a József Attila Színházba szerződött, onnan az Operettbe. Két fővárosi próba között olykor leugrott Szegedre opera-előadásokat tervezni.

A tengernyi ruha közül az egyik emblematikussá vált. Nem a legdrágább, legcsillogóbb műremek, hanem egy kopott gúnya – Minarik Ede foszlott kabátja a Régi idők focijában. A tervező ócskapiacokon szedte össze a holmikat Sándor Pál filmjéhez. De Garas Dezső számára megfelelő kabátot sehogy sem talált. Ráadott a színészre mindenféle göncöt – egyikben sem volt Minarik. Egyre feszültebb lett a stáb, közeledett a forgatás napja, és a főszereplőnek még nem volt jelmeze. Kemenes végül maga fogott hozzá az ósdi darab megtervezéséhez. A jelmezkölcsönzőben fehér filcből kiszabatta, a sötétbarna színmintával pedig ruhafestőhöz rohant. Felügyelte, nehogy kivasalják a gyűrődéseket.
– Garas Dezső imádta a jelmezt. Azóta is kérdi, ha találkozunk: „Na, mi van a kabátommal?”

Nincs az már sehol. A jelmezes műveire ugyanis senki nem vigyáz. „Újrahasznosítják”, átszabják őket, pedig ez szerzői jogot sért. A Filmgyárnak egykor hatalmas jelmeztára volt: alig van már abban valami. A ruhák tönkrementek, elvesztek, újak pedig ritkán készülnek.

A rendszerváltás óta sorra szűntek meg a filmes és színházi szabó-varró műhelyek. A régi mesterek kihaltak, nincs, aki továbbadja a varrástudományt. Nincs is kinek. Egy varrónő sokszorosát keresi, ha butikoknak gyárt „nagy tételben” divatcuccokat. Anyagi érdek a gyatra minőség. Profitot az termel, ha mielőbb mindent kiárusíthatnak. Ilyen korszellemben kinek érné meg hosszan pepecselni egy-egy díszítő öltéssel?

Ráadásul a színháznál, filmnél a látványon spórolnak leginkább. Kosztümös filmre nemigen futja a honi büdzséből. Jelmeztervező helyett olcsóbb a stylist, még olcsóbb, ha a színész saját pulóverében játszik.

Bajba kerülne ma egy rendező, ha produkciójához rámás csizmát akarna. Erdélyben tán még készítik. De külföldre utazhatna egy kalucsniért is. A hazai csizmadiaszakma is kihalóban.

Meséli Fanni, régebben a díszlettervezők festett maketteket készítettek, ehhez válogattak színárnyalatokat a jelmeztervezők. Manapság egy díszletes többnyire csak alaprajzot mutat, s odaírja: ez itt kék. Elmélyülésre se idő, se igény.

Kemenes Fannit évek óta nem hívják már forgatásra, s amióta tavaly megvált az operettszínháztól is, feladatok nélkül maradt. Óraadó a Képzőművészeti Főiskolán, de lehangolja, ha a leendő jelmeztervezők nem tudnak különbséget tenni muszlin és bársony között.

A Magyar Filmszemle Életműdíjának örül a ruhamester, de kicsit el is szomorítja. Úgy érzi, a pálya lezárását jelenti. Pedig örömmel rajzolna még jelmezterveket. Fél évszázados pályáján mindent megtanult, egyet kivéve: pénzosztók ajtaján kopogtatni, munkáért kuncsorogni nem tud. És nem is akar.