Celebgyárak

- Dühből született a produkció?

– Arra kértek fel, segítsek darabbá formálni a színészek improvizációit. Pár hónappal a próbák előtt kezdtünk beszélgetni a konkrétumokról. Döbbenten tapasztaltam: egyes színészekben elképesztő indulat és mondani akarás feszül a témáról. Mások viszont azt gondolták: a véleményezés helyett fontosabb a távolságtartó elemzés. Mert ha a bulvárral kezdünk foglalkozni, mi is könnyen olyanná válhatunk, mint a művelői. Eltartott egy ideig, míg megértettem, honnan ered ez a nagy ingerültség.

- A darab egyik jelenetében egy Kossuth-díjas színésznő belső vívódásának lehetünk tanúi: elvállalja-e a műfogsorrögzítő krém bőkezűen honorált reklámfilmjének forgatását. Beszédes epizód.

– Valós élményekből kiindulva próbáltunk színházi abszurdot csinálni. Persze végig megvolt a veszélye, hogy szimpla önsajnálat és nyavalygás lesz a dologból. Vagy legfeljebb színpadi publicisztika. Ezért a bulvár szélesebb területeit igyekeztünk megmutatni. Ám a színészek számára a saját történetük a legátélhetőbb. Például Pogány Judit fiatalon még megtapasztalhatta: milyen, amikor a színész méltósággal létezik a pályán. A rendszerváltás előtt egy tehetséges kezdő még képessége okán kerülhetett be a körforgásba, és meg is élt belőle. Színvonalas, vállalható tévésorozatok, tévéjátékok készültek. Ma csak főzőműsorból vagy valami buta reklámból ismerik fel a színészt.

- A darabtól elvonatkoztatva: törvényszerű-e, hogy a bulvár mindent legyűr?

– Szeretem lapozgatni a régi Film Színház Muzsikát vagy a háború előtti Színházi Életet. Mindkettő tiszta bulvár. De azok Szeleczky Zita síeléséről vagy hasonló kaliberű művészek könnyed időtöltéseiről, ruhakollekcióiról, egyebeiről számoltak be. És mellékeltek novellát Szép Ernőtől vagy más, hasonló minőségű íróktól. Mondok mást: gyerekkorom tévésorozataiban – Bors vagy az Egy óra múlva itt vagyok – még a mellékfigurákat is olyan bölények játszották, mint Bessenyei Ferenc. Magyarán: a régi „celebek” egyben a minőséget is lefedték. Ez tökéletesen megváltozott. Bulvárújság címlapjára ma művészember csak valami botránya kapcsán kerülhet.

- Egy időben a társasági lapokat is komoly újságírók jegyezték. Ma már bukott politikusok is vezetnek bulvárműsort, vagy jegyeznek ilyen típusú magazint főszerkesztőként – egyéb civilekről nem is szólva. Tulajdonképpen a bulvárműfaj művelői esetében történt erős minőségi visszaesés.

– Más szempontból közelíteném meg. Akkor értettem meg a dolog működését, amikor felajánlották: legyek egy már futó szappanopera „feje”. Nem vállaltam, de sokat tanultam az esetből. Komoly pénzt ígértek, cserébe három évre fel kellett volna hagynom az írással. A „gyár” meg akarta venni a „lelkemet” is. Azt kellett volna napról napra kitalálnom, miként bonyolódjon a sorozat cselekménye. Amit aztán az arra felkért szerzők dolgoztak volna forgatókönyvvé. Mindjárt tudtam öt jobbat ajánlani az alkalmazott íróknál, de a produkció vezetői elhárították. Azt mondták: ha a szerdai epizódot egy kiváló tollú, egyedi stílusú alkotó írná, akkor az nagyon ütne a csütörtökitől, amelyet a kommunikáció szakot végzett Hajnalka jegyez. Ha mindegyik részt más és más, erős karakterű író készítene, akkor meg azért nem lenne homogén a sorozat. Egyetlen embernek pedig nincs erre kapacitása. Vagyis egy mai teleregényben A.-nak úgy kell tudnia írni, mint K.-nak vagy Z.-nek. Erre csak a középszer képes. Ez a tömegtermelés. Ebben színészeknek sincs helyük, hiszen az amatőrök kezelhetőbbek. A bulvárnak a sorozatműfajban sem az a lényege, hogy bármiféle tapadása legyen a valósághoz, vagy arra reflektáljon. A lényeg, hogy a néző megkapja megszokott, egyszerű arcait. A szimpla és olykor teljesen életidegen történetben.

- Sorozatfüggőség kapcsán mégis inkább színvonalas nyugati szériák ugranak be. A nagy tradíciójú külhoni bulvárújságok sem mindenben hasonlítanak a honiakra.

– Baráti körömben többen is vannak, akik a netről töltenek le brit és amerikai sorozatokat. Azokban a szériákban van műgond, átgondolt cselekmény, egyedi vizuális világ jellemzi őket, remek színészek játsszák a figurákat. Bizonyára az ilyen filmsorozatok mögött is vannak marketingszempontok és befektetők. Mégis komolyan vehető kulturális termékek. Itthon viszont az emberek nagy része megelégszik azzal, amit a hazai csatornák az arcukba küldenek. Így persze érthető a másik oldal szempontja is: a legkisebb ráfordítással kihozható a legnagyobb haszon. Magas nézőszám, drága reklámidő.

- Nem akarom erőltetni, de könnyű észrevenni: a hazai bulvár a politikában is hasonlóan működik. A Fidesz marketingje – lásd: „forradalmi” nyilatkozat, szabad pálinkafőzés, egyebek – szintén kis ráfordítással akar sokat markolni.

– Ebben az MSZP-nek is voltak nagy korszakai. Jártam párszor május elsején a ligetben. A sörös-virslis igénykielégítés döbbenetes példáit láttam, megfelelő lózungokkal. A politika bulvárja a populizmus. De ebben a „műfajban” Nyugaton is nagyokat alkotnak, csak persze nagyobb ráfordítással és rafináltabb retorikával.

- Törvényszerű, hogy a nép többsége mindig azt eszi, amit elé tesznek?

– Nem hiszem, hogy az emberek külön-külön ennyire hülyék volnának. De a tömeg elképesztően manipulálható. Még a Krétakör Színházzal készítettünk 2002-ben egy politikai parabolát Hazám, hazám címmel. Abban a hatalmat egy szakadt Zsiguli, az államkincstárat meg egy mikrosütő jelképezte.

A tömeg „zabba, zabba” felkiáltással mindig az után ment, akinél a szafaládéval tömött mikrosütő volt. Sok vád ért minket akkor, még a barátaink részéről is, hogy igazságtalan képet festünk a népről. Akkor egy kicsit szégyelltem magam. De eltelt nyolc év, és már nem bánom, hogy megtettük.

- A bulvár különböző válfajainak megvan a maguk sajátos szimbólumrendszere is. Most éppen egy olyan balatoni házban tölti a nyarat, amelynek belső szobáiban árpád-sávos kartonra van felrajzolva az Árpád-házi királyok családfája. Ágya felett pedig hatalmas magyar zászló a falra szegezve. Ez mit jelez?

– Azt, hogy hollandoktól bérlem a házat. Kedveskedni akartak a magyar fizetővendégeknek. Először ugyan magam is megütköztem a dolgon, de rájöttem, tényleg szép gesztus. A lányom a nyaralás végére ismerni fogja az Árpád-házi királyokat. Az jó. A hollandoknak eszükbe sem jut, hogy létezhet olyan ország, ahol a hazafiasságot ennyire hiszterizálják. Ahol annak jelképeit bulvárcélokra használja egy-egy politikai képződmény. Ahol a nemzeti lobogó nem ugyanazt jelenti minden honpolgár számára. Ahol a külsőségekről szól a trikolór, és nem a mélységet érinti. Egyszer olaszokkal bowlingoztam, s egy gurítás előtt az egyik srác azt kiáltotta: „Ezt most Itáliáért!” Nem volt abban semmi eszement vagy egészségtelen. Érzelmi, intellektuális tartalmában teljesen mást jelent nekik egy ilyen felkiáltás, mint ha egy magyar lökné azzal a tekegolyót: „Ezt most Magyarországért!”

- Ön szerint mi hogyan szokhatnánk le a mikrózott szafaládéról?

– Mi hajlamosak vagyunk befelé hordani a feszültségeinket, és hallgatni. Pláne, ha külső hatások még rá is erősítenek erre. De – például – a színház is alkalmas arra, hogy egy-egy előadással megmutassa: vagyunk még páran, akik színesebbnek, bonyolultabbnak látjuk a világot, felismerjük az átveréseket. Van annak ereje, amikor egy közösségi térben összejön egy csomó ember, akik közel azonosat gondolnak, és hallatják a hangjukat a hülyeség ellen. Hosszabb távon abban reménykedem, hogy a társadalom más részein is megerősödik a civil szféra. Hiszen annak egyetlen közös érdeke lehet: élhetőbb életet élni.