Call Girl
A telefonhívásra készségeskedő lányok életvitelét igencsak megkönnyítette a mobiltechnika. (Bárhol, bármikor, bárkivel.) A ljubljanai egyetemista lány is ebből él.
Apja munkanélküli egy kisvárosban, elvált anyja ellenséges. A lány mögött nincs sem otthon, sem háztartás, nincs szerelmese, szeretője, csak kuncsaftjai vannak. Távlata semmi. Erkölcse nem is képes „kinőni”. Igazi áldozat és igazi bűnös egyidejűleg, és ebben az ellentmondásban akár valódi drámai hőssé válhatna.
Mégsem lesz így. Nemcsak a banknál veszti el a hitelét, de a nézők előtt is. Menekülése, kiszolgáltatottsága, rettegése nem gerjeszt bennünk részvétet. Hazudozása, fád önkiárusítása nem kavar fel. Nincs saját súlya, csak terhe.
A keserű látleleteket fogalmazó, erősen kritikus skandináv filmekben is többnyire azért feltűnik valamiféle katartikus elem, ez a szlovén film nem él effélével. Az világos, hogy háttérként bizonyos uniós csalódottság is megjelenik, mintha az EU csak a rendőri biztosítással haladó konvojokat hozta volna be a szlovén főváros utcáira az ott lakók bosszúságára. S hogy ez a csalódás egyetemesebb, csak a záró dalból derül ki, amikor az apa a régi haverokkal életre galvanizálja hajdani bandájukat, s szövegükből kiderül: a gyökértelenség, a kilátástalanság, az erkölcsnélküliség, a cinizmus nemcsak a szlovén lány generációjának a sorsa. Nincs minta a világban, amelyik működne. A film nyomokban és külsődlegesen képes ezt felmutatni. Ha a jelenetek feszültségét csupán az elszívott cigaretták számával tudják az alkotók jelezni, az művészetnek biz kevés!
(Rendezte Damjan Kozole, címszerepben Nina Ivanišin.)
