Café Society – Ezt nektek Woody Allentől

Az egzotikus európai turné után (London, Párizs, Róma, Barcelona) Allen hazatér az álomgyár országába, hogy pótvizsgázhasson a mozi aranykorából. Mi is kell hozzá? Parti a medence partján, koktél, estélyi ruha, vastag szivar, jól svájfolt zakók a harmincas évekből, pirosra festett szájú szőkék, jazzband, elfoglalt, hazudós emberek, locska tengerpart, szerelmek és titkos szeretők Kalifornia fényárban úszó ege alatt.

Egy tapasztalatlan bronxi fiatalember (Bobby) ide vágyik, a nagybácsi (Phil) keze alá, aki – lám – sztárokkal vacsorál, s csak kicsivel kevesebb a mindenhatósága, mint ama mennybélinek. Hogy aztán éppen az ő balkézi liezonjába (Vonnie) botlik (és szeret) bele a falusi fiú Hollywoodban, azt már a forgatókönyv hozza így. (Az a fránya véletlen, a felelőtlen dramaturg, tudják…)

A fiatalember körül persze ott a család. Az aggodalmas mama, a tompa papa, a gengszterkarriert csináló báty, a manipuláns nővér, az értelmiségi sógor és a többi. Amikor a família rossz útra tért tagja (Ben) átveszi a nevezetes mulatót, a narrátor azt mondja: és a szakszervezetiekkel is szót értett. Hozzá a kép: két véres mellényű holttest a földön. A mulató virul, néhány szereplő személyt könyörtelenül bebetonoznak. A Los Angeles-i csalódás után – amikor a lány nem a nincstelen udvarlót választja, hanem a befutott szeretőt – ide tér vissza főhősünk melankolikus nosztalgiáit leföldelendő. Itt találja meg a helyét, s felejti el az előzményeket. Ha elfelejti…

A szerelmiháromszög-történetből tizenkettő épp egytucat, a felpolírozott hívságok az álomgyári recept szerint ragyognak. Talán csak az iróniából mért szűkebben a mester, ebből elszürcsöltünk volna többet is. Az efféle sztorit amúgy a kisujjából is képes kirázni. Mint itt.

(Írta, rendezte és kirázta: Woody Allen.)