Bulváriné

Mondanom sem kell talán, hogy megint nekem jutott a neheze. Amíg Jolsvai kolléga (akit jókedvében teremtett az Úr, csak aztán, hogy látta, mi történt, komorult el egy kicsit) a Festeticsék fényes kastélyában grasszált fel-alá, nekem az a feladat jutott, hogy körülnézzek a falakon kívül: milyen az alternatív kiállítási kínálat Keszthely városában.

Mondjuk, ha az éttermeket kaptam volna feladatul, könnyebb dolgom lett volna. (Mennyiségi értelemben, legalábbis.) Egyébként viszont kicsit szűk mezsgyén haladtunk, a magánkiállítók (kedvezmény nincs, semmi sem érvényes, csakis a készpénz) elsősorban a külhoni turistákat célozzák meg, azok közül is inkább azon sörbarátokat, akik nem információkra, hanem szenzációkra éhesek.

Akiknek a sétálóutca igazi bulvárt jelent.

Ott volt mindjárt a kínzászati múzeum. A magyar ölés az Árpád-kortól napjainkig. Igazi ínycsiklandozó (sőt, talp-, nyak- és fejcsiklandozó) képek invitáltak beljebb, de én (elkérem a nézésüket) ezt bizony kihagytam. Borzongani ott van nekem a valóság, nem kell azt még külön fokozni, belépti díj ellenében.

Hanem a csigaparlament! Azt mindenkinek ajánlani tudom. Persze ez nem a csigák legfőbb törvényhozó szerve, mint – helytelenül – gondolnók, hanem a Steindl Imre megálmodta Országház, tengeri csigákból kirakva. A csodacsigaházat (mint a kiállítási pince falán olvasható) Miskei Ilona néni készítette 1975-től tizennégy éven át, szakadatlanul, 4,5 millió tengeri csiga felhasználásával. Csak gratulálni tudunk, mit tehetnénk egyebet.

Viszont a Rádió- és Televíziómúzeum (egy iramodásnyira a csigáktól) tényleg megérdemli a figyelmet. Két emelet boldogság a régi kütyük szerelmeseinek. Zeneszekrények, rádiók, lemezjátszók, gramofonok, magnók, zseb- és falirádiók az elmúlt nyolcvan évből, közöttük igazi kuriózumok is, Kékesek, Munkácsyk, Tiszák.

És Beromünster is tisztán vehető.