Buják Attila: Japán–magyar közös határ
Véletlen, hogy cseresznyevirágzás idején (március végén, április elején) jön szembe velem a Virányos úton a Hinomaru, a Vörös Napkorong? A napkorong, már a Meidzsi-restauráció idején feltűnik Japánban, de történeti verzióban daimjó jelkép, sőt szamurájszimbólum volt. (Most ne kérdezzék, mi a Meidzsi-kor, nevezzük egyszerűen „reformkornak”, modernizációnak, olyasminek, amit a magyar sártekén Széchenyiék elgondoltak, de a japánoknak a nyitás nagyon bejött.) Világháborús archív filmeken a Hinomaru tengerészlobogó, s ennek (mármint a haditengerészetnek) az orosz flotta csuzimai katasztrófája óta (1905) nagy jelentősége van. Japán akkor hívta fel magára először a világ figyelmét.
Kevesen tudják, hogy Japán a Hinomarut (törvénytisztelő nevén a Nisshokit) csak 1999-ben adoptálta. Azóta hivatalos országzászló, bár a szívekben régóta az. A Virányos útra (Virányos út 48.) most érkezett el a szédült antibolsevista irredenták világháborús álma (vagy a magyar öngúny tárgya?) a „japán–magyar közös határ” gondolata. A japán–magyar közös határ ebben a pillanatban régi iskolám udvarán húzódik. Nem kétséges, hogy a szerény fehér iskolaépület a Zalai úti császári követséghez tartozik. A hódítók a terepet az iskola udvarán az államtól csak bérlik. Maga a követség is tekintélyes ingatlan. Az egykori szocialista Gyógynövénykutató repkénnyel benőtt, ódon épülete volt, azok közé az elegáns villák közé tartozott, amelyeket Rajk belügyminiszter (mások volt tulajdonaként) állami intézményeknek osztogatott. Efféle tudományos háttérintézményben kísérletezik ki A tanú című film hősei a „magyar narancsot” vagy a magyar étkezési rizst. De ez más lapra tartozik.
Maga a környék (Virányos) a követségnek köszönhetően mára egy kicsit eljapánosodott. Az utcákon udvariasság, idilli nyugalom. Rég elmúlt az idő, mikor a tanulni vágyó keleti utazó „a régi századfordulón” a művelt Nyugat exponenseként, „szabadságszerető magyarokként” tekintett hazánkra.
A Hinomaru a bejárattal szemközt, az egykori napközi helyén áll. Szemközt az állami iskola krétaporos fala. A jövendő japán zászló mellett zajlott a feledhetetlen ütközet, amelynek során osztálytársam, a sötét lelkű Molnár Gábor új, hasznos önvédelmi trükkre, egy frissen tanult dzsúdófogásra oktatott. Kérésére előre kellett nyújtani jobb kezem, kicsit le kellett hajtanom a fejem, miközben ő, a Molnár, villámgyors dobással az anyaföldbe döngölt. Az orrom vére azonnal eleredt, s mivel észleltem is az ármányt, Molnár jobb lábát megragadván az altalajra rántottam le, a porba. Nem részletezem, sok jó magyar vér folyt el akkor. A mai tanulók, a Hinomaru halk szavú fiai rendesebbek, tisztelettudóbbak és fegyelmezettebbek. Most is szerényen mosolyognak. Az udvaron is méla csend. A kerítés a régi, de, bár én magam is nagyobb lettem, sokszorosan túlnőttek rajtam a fák. A napkoronggal szemközt a hegyvidéki önkormányzat zászlaja lobog. Az udvaron már nincs ott Lenke néni, a legendás tornatanár bambuszléceivel, Aranka néni (magyar nyelv és irodalom), Gitta néni, osztályfőnök (és orosz), Rozim Ilona Sárgarépa, úttörőcsapat-vezető, Thománné Molnár Magda (ének-zene, gitár). És legfőképp nincs már a képben a sötétszőke Annamária, a Csoboth. De bárhogy nézem, én sem vagyok már ott. Minden határon kívül állok…
