Buják Attila: Japán–magyar közös határ

Véletlen, hogy cseresznyevirágzás idején (március végén, április elején) jön szembe velem a Virányos úton a Hi­­no­­ma­­ru, a Vörös Napkorong? A napkorong, már a Meidzsi-restauráció idején feltűnik Japánban, de történeti verzióban daimjó jelkép, sőt szamurájszimbólum volt. (Most ne kérdezzék, mi a Meidzsi-kor, nevezzük egyszerűen „reformkornak”, modernizációnak, olyasminek, amit a magyar sártekén Széchenyiék elgondoltak, de a japánoknak a nyitás nagyon bejött.) Világháborús archív filmeken a Hinomaru tengerészlobogó, s ennek (mármint a haditengerészetnek) az orosz flotta csuzimai katasztrófája óta (1905) nagy jelentősége van. Japán akkor hívta fel magára először a világ figyelmét.

Kevesen tudják, hogy Japán a Hi­­no­­marut (törvénytisztelő nevén a Niss­­hokit) csak 1999-ben adoptálta. Azóta hivatalos országzászló, bár a szívekben régóta az. A Virányos útra (Virányos út 48.) most érkezett el a szédült antibolsevista irredenták világháborús álma (vagy a magyar öngúny tárgya?) a „japán–magyar közös határ” gondolata. A japán–magyar közös határ ebben a pillanatban régi iskolám udvarán húzódik. Nem kétséges, hogy a szerény fehér iskolaépület a Zalai úti császári követséghez tartozik. A hódítók a terepet az iskola udvarán az államtól csak bérlik. Maga a követség is tekintélyes ingatlan. Az egykori szo­­cia­­lista Gyógynövénykutató repkénnyel benőtt, ódon épülete volt, azok közé az elegáns villák közé tartozott, amelyeket Rajk belügyminiszter (mások volt tulajdonaként) állami intézményeknek osztogatott. Efféle tudományos háttérintézményben kísérletezik ki A tanú című film hősei a „magyar narancsot” vagy a magyar étkezési rizst. De ez más lapra tartozik.

Maga a környék (Virányos) a követségnek köszönhetően mára egy kicsit eljapánosodott. Az utcákon udva­­rias­­ság, idilli nyugalom. Rég elmúlt az idő, mikor a tanulni vágyó keleti utazó „a régi századfordulón” a művelt Nyugat exponenseként, „szabadságszerető magyarokként” tekintett hazánkra.

A Hinomaru a bejárattal szemközt, az egykori napközi helyén áll. Szemközt az állami iskola krétaporos fala. A jövendő japán zászló mellett zajlott a feledhetetlen ütközet, amelynek során osztálytársam, a sötét lelkű Molnár Gábor új, hasznos önvédelmi trükkre, egy frissen tanult dzsúdófogásra oktatott. Kérésére előre kellett nyújtani jobb kezem, kicsit le kellett hajtanom a fejem, miközben ő, a Molnár, villámgyors dobással az anyaföldbe döngölt. Az orrom vére azonnal eleredt, s mivel észleltem is az ármányt, Molnár jobb lábát megragadván az altalajra rántottam le, a porba. Nem részletezem, sok jó magyar vér folyt el akkor. A mai tanulók, a Hinomaru halk szavú fiai rendesebbek, tisztelettudóbbak és fegyelmezettebbek. Most is szerényen mosolyognak. Az udvaron is méla csend. A kerítés a régi, de, bár én magam is nagyobb lettem, sokszorosan túlnőttek rajtam a fák. A napkoronggal szemközt a hegyvidéki önkormányzat zászlaja lobog. Az udvaron már nincs ott Lenke néni, a legendás tornatanár bambuszléceivel, Aranka néni (magyar nyelv és irodalom), Gitta néni, osztályfőnök (és orosz), Rozim Ilona Sárgarépa, úttörőcsapat-vezető, Thománné Molnár Magda (ének-zene, gitár). És legfőképp nincs már a képben a sötétszőke Annamária, a Csoboth. De bárhogy nézem, én sem vagyok már ott. Minden határon kívül állok…