Botcsinálta modern
A regényes művészéletrajzok a harmincas években nagyon divatoztak. Harsányi Zsolt megírta Petőfi, Madách, Munkácsy, Liszt romantizált életrajzát, s mert a biográfia tényei adottak voltak, hát fantáziája a színesre pingált kis epizódokban, szerelmi kalandok leírásában elégült ki.
Művészt megírni mindig hálás. A tehetség titokzatos, a siker vonz. E karriertörténetekben ritkán látszik a veríték, annál többször a felhőjáró „ihlet”.
Ez a könyv éppen visszafogottságában, tárgyszerűségben tér el a romantikus mázolmányoktól. Monsieur Manet családja ellenére lesz piktorrá, s bizonyítania kéne nekik is, maga előtt is tehetségét. Csak hát a siker nem adja magát. „Undorító”, „alpári”, „pornográf”, „excrementum” – mondják képeire, amelyeket rendre elutasít a Szalon idős, konzervatív zsűrije. „Mikor rúgják már ki ezt az aggastyánt, akinek egyik lába a sírban, a másikkal még mindig fest?” – morgolódik Robert-Fleuryre, a zsűri elnökére célozva Manet.
A szakma nem érti, a hivatalosak nem támogatják, a közönség kineveti. Hiába festi meg a Reggeli a szabadban, az Olympia, a Nana című képet és a többi négyszázat (ma a legjobb múzeumok kincsei!), a siker késik. Csak Baudelaire, Zola, Mallarmé barátsága tartja benne a lelket, s a festőké, akik elismerik (Monet, Degas, Pissarro, Renoir, Sisley, Cézanne). Ám a botrányok nemcsak hírhedtté, hanem híressé is teszik Manet-t, lassacskán megkerülhetetlen lesz a batignolles-i impresszionista iskola előretolt ékjeként.
A vád, hogy „hadat üzentek a szépségnek”, igaz. A „régi” szépségeszménynek. Nem akarnak ókori hősöket vagy puttókat, akadémikus témákat festeni, sem anekdotákat. Azt akarják képre tenni, amit látnak. Manet életműve ebben az értelemben eleven híd a realista Courbet és a művészettörténetben megkerülhetetlen, másképp festő impresszionisták között.
(Henri Perruchot: Manet élete. Fordította Réz Pál. Kossuth Kiadó. Regényes életek című sorozat.)
