Borisz Sztrugackij: …Nincs kegyelem

– A 2010-es év

Hodorkovszkij és Lebegyev ügyében hozott kemény ítélettelért véget. Sokak szerint az ítélet áthúzta az „olvadásba” és a „felülről jövő liberalizációba” vetett reményeket. Ön is erre az ítéletre számított?

– Semmi váratlan nem történt. Minden felnőtt ember eleve tudta, milyen lesz az ítéletet, milyennek KELL lennie. De hát nemcsak felnőttek vagyunk, hanem egy autoriter állam felnőtt polgárai, így hát nem élhetünk csodavárás nélkül, akkor is, ha a csoda abszurd, ha nem fér át a kapun – hiszen ezért csoda; egyszerre csak megjelenik egy talpig fehérbe burkolt illető és igazságtalannak, jogilag tarthatatlannak hirdeti ki az ítéletet, egy olyan kor rémisztő atavizmusának, amelytől örökre szeretnénk elbúcsúzni... Szívesen képzelünk magunknak csoda által vezérelt közeli jövőt, mert a csoda nélküli jövő tulajdonképpen a múlt megismétlése.

– Nem történt csoda, így hát „olvadást” sem várjunk?

– A soron következő politikai olvadás ugyanolyan elkerülhetetlen, mint a tavaszi. Tudjuk, láttuk. A Kicsi – hruscsovi, vagy a Nagy – gorbacsovi – olvadás a szemünk előtt zajlott le, és minden alkalommal váratlanul, meglepetésszerűen jött. Minden alkalommal kegyetlen gazdasági válság, hosszú deficites időszak, a gazdasági és az ideológiai perspektívavesztés következményeként köszöntött be. És minden alkalommal a kormányzó elit „aszkétákra” és „hedonistákra” szakadt: azokra, akik hagyományosan azt tartották, hogy a legfontosabb cél: bármilyen áron megőrizni a hatalmukat és azokra, akik megértették: a berendezkedésen változtatni kell, és nem is azért, mert „a nép nem bírja tovább”, hanem mert az ország nem bírja. A totális –mindenre és mindenkire kiterjedő - államosítás útja zsákutcába, pangásba, az elkerülhetetlen válságba vezet, a szegénység újbóli és elkerülhetetlen eljöveteléhez, a szívszaggató perspektívátlanság állapotához. Azaz az elkerülhetetlen olvadáshoz, a változások korszakához, lényegét tekintve a forradalomhoz vezet (és reménykedjünk, hogy az vértelen lesz).

– Putyin személyes bosszúján kívül lát-e más okot Hodorkovszkij üldözésére?

– Nem igazán hiszek a személyes bosszúban; motívumként lehet egyfajta fontos szerepe, mégsem ez az alap ok. Nem, valami jóval erőteljesebb rendszeralkotó politikai elv működik itt. Meglehet, hogy a Hodorkovszkij-per a 30-as évek politikai pereihez szolgál alapanalógiaként: egyszer és mindenkorra megmutatja, ki az úr a háznál; nincs önállóskodás, egységes a hatalom, a hatalmi hierarchia, a politikai irányvonal. És nincs kegyelem. Ha az ellenség nem adja meg magát, meg kell semmisíteni. Ha megadja – akkor annál inkább. Minden liberális elhajlás ettől a kipróbált algoritmustól az eredeti elgondolás bukását jelenti, vagyis nem engedhető meg.

– Két feltételezés kering arról, mi Dmitrij Medvegyev szerepe ebben a történetben. Az egyik szerint Medvegyev semmiben sem különbözik Vlagyimir Putyintól, vele párban játssza a „jó nyomozót”. A másik hipotézis szerint Medvegyev az államirányításban egy senki, ezt kell mindenki számára világossá tennie a Hodorkovszki és Lebegyev ügyében hozott ítéletnek, és véglegesen fel kell készítenie a közvéleményt Putyin visszatérésére. Önhöz melyik feltételezés áll közelebb? Esetleg más elképzelése van?

– Szerintem Putyin visszatérése rég eldőlt, és a Hodorkovszkij-ítélet típusú „apróságok” ezt nem befolyásolhatják... Ami pedig Medvegyevet illeti: ő Putyin tanítványának tartja magát, s mint gyakran megesik, a tanítvány liberálisabb, haladóbb és modernebb a mesterénél. De a tanítványok ritkán árulják el a mesterüket.

– Vannak a társadalomban olyan erők, amelyek reálisan megakadályozhatják Putyin visszatérését? Mondják, hogy nagyon sokan kiakadtak Putyinon, és tökéletesen „rendszerkompatibilis” társadalmi szereplők is nyilvánosan kijelentik, hogy irányvonala zsákutcába vezet…

– Nincsenek ilyen erők. Megjelenésük a hatalom kezdődő skizofréniáját, a hatalmi eliten belüli szakadás megjelenését jelentené és azt, hogy ezen elit jelentős része felismeri, mennyire kárhozatos a klasszikus demokráciát, a versenyt elutasító további totális államosítás. Ma nincs komoly indíték az ilyen elitszakadáshoz. A többség meg van elégedve a dolgok állásával, és hajlamos rosszra fordulásnak tekinteni minden változást. A megvilágosodott „rendszerkompatibilis szereplők” csak a szélirányt mutató szalma. Nincs szükség különleges információkra vagy különleges észjárásra, hogy megértsük: a választott kurzus zsákutcába vezet. „Mindösszesen annyi” kell, hogy milliók tegyék magukévá ezt az egyszerű igazságot, és éppen ez az, ami ma teljesen lehetetlennek látszik.