Biztosítókötél nélkül a felhők fölött

Ifj. Simet László, a cirkuszművészet Oscarjának is nevezett Monte-Carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál nyitóeseményén a „felhőkbe kapaszkodva” drótkötél-egyensúlyozó produkciójával, a cirkuszvilág fellegvárában, Monte-Carlóban útjára indította a jubileumi szezont, ahol a január 19-től a világ legjobb artistái feszegetik majd az emberi képesség határait. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével is kitüntetett artistaművésszel beszélgettünk.

Amikor nézőként azt látom, hogy a felhők között egy alig három centiméteres drótkötélen sétál egy férfi, elakad a lélegzetem, csak arra tudok gondolni, hogy ez az ember ott a magasban, olyan közel van Istenhez, mint a madarak, és olyan távol minden félelemtől, mint a filmek szuperhősei. Gondolsz bármire is közben?

Egy kis helyesbítéssel kezdek, az az alig három centiméteres drótkötél igazából inkább két centiméter vagy még vékonyabb. Ennél vastagabbat tudtommal a Niagaránál használtak, az körülbelül öt centiméteres volt, a hatalmas feszítőerő miatt. Az egyensúlyozást nem befolyásolja, hogy egy vagy öt centi vastag a kötél. Amikor Szöulban átmentem a Han folyó felett egy kilométer hosszan, a kötél körülbelül három centiméteres volt, a Duna felett 22 milliméter, Monacóban most 16 mm-est használok. De válaszolva a kérdésre, menet közben olyan nagy a koncentrálás, hogy nem tudok semmi másra gondolni, az ember teljesen a feladatra összpontosít. Ami a félelmet illeti, nyilván nem félek úgy, mintha egy átlagembert állítanának a feladat elé, de teljesen tisztában vagyok azzal, hogy hol vagyok, mit csinálok, és mindez milyen veszéllyel jár. Egy nagyon feszült, stresszes állapotba kerül az ember, de ezt nem nevezném félelemnek.

Hogyan és miért lesz valakiből drótkötél-művész Magyarországon, hiszen ha jól tudom, ebben a cirkuszi zsánerben inkább a dél-amerikaiak járnak élen, és hagyományozzák egymásra, vagy lesik el egymástól, amit lehet.

Az igaz, hogy a dél-amerikaiak szinte már dömpingszerűen elárasztották a szakmát, de azért nem sajátították ki teljesen. Nekik van egy speciális stílusuk. Az oroszok pedig tőlük teljesen eltérő iskolát mutatnak. Én a dél-amerikai vonalat követtem, azzal a nagy különbséggel, hogy a mi számunk – ugyanolyan erősség mellett – sokkal elegánsabb volt. Tehát a kosztüm, a zene és az előadásmód egy arisztokratikusabb vonalat képviselt. A szüleim magasdrótosok voltak, igaz, én nem büszkélkedhetek sok generációs artistacsalád múlttal, de belém sokkal több ambíció és fanatizmus szorult, mint a legtöbb „komédiás” gyerekbe. És ugye ez a legfontosabb, mert enélkül nem megy. Mióta az eszemet tudom kötéltáncos akartam lenni. Fiatalon állandóan az öreg artisták nyakán lógtam, hallgattam a történeteiket, kérdezgettem őket a korábbi nagy drótosokról, akikkel esetleg együtt dolgoztak, és ezt a világot szívtam magamba. Az volt a célom, hogy felnőjek a nagy elődökhöz, én akartam a világ legjobbja lenni. Soha nem elégedtem volna meg a középszerűséggel. 10-12 éves lehettem, amikor elkezdtem gyakorolni, de apu ragaszkodott hozzá, hogy csak érettségi után kezdjek el dolgozni. Így is lett, 19 évesen 1978-ban Csehszlovákiában debütáltam és dolgoztam végig életem első szezonját.

A monacói hercegi palota díszudvarán szombaton nyitották meg azt a jubileumi ünnepségsorozatot, ami egyrészt folytatása a tavalyi évben kezdődő eseménynek, amely III. Reiner monacói herceg születésének 100. évfordulóját ünnepli, másrészt nyitó eseménye a nagymúltú Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválnak, ami fennállásnak 50. évfordulójához érkezett. Mennyi időt vesz igénybe a felkészülés egy ilyen rangos eseményre, milyen kihívásokkal kellett szembenézned a technikai előkészületek során?

Ezeknek a skywalk-oknak az a jellegzetessége, hogy mindegyik egyedi. Tehát amikor az ezerszer begyakorolt számomat előadom egy cirkuszban, az ott többé-kevésbé hasonló körülmények közt történik. Persze ott is más minden helyszín, más a fény, a tér, a látvány, amit fentről látok, ezek mind zavaró tényezők és hozzá kell szokni. Viszont egy ilyen skywalk mint ez a monacói is, mind egyedi. A magasság, a drót hossza, emelkedési szöge, a technikai feltételek és az időjárási körülmények is eltérőek mindenhol. Rengeteg kihívás van a fentiek miatt. Itt Monacóban konkrétan két daru között sétálok át, és az a feladat, hogy kioldjak egy 6x6m-es zászlót a drótkötél közepén, tisztelegve III. Rainier monacói herceg előtt, aki 100 éve született. Ilyet még sose csináltam, nem tudom előre, hogy fog a drót viselkedni, amikor a zászló kibomlik, vagy mondjuk fúj a szél. A próbán bebizonyosodott, hogy a kibontott zászló rázza a drótot, még enyhe szélben is. Ezért az előadásra hozzáadtunk egy kis ólmot, ami abban segített, hogy ne tekeredjen körém a zászló, ha hirtelen feltámadna a szél. 

Van esetleg olyan rituáléid, amit sosem hagysz ki, vagy ami kifejezetten a nagyszabású kültéri események előtt segít a felkészülésben?

Valójában nincs. Kabalám sincs. Egyszerűen a technikai részt meg kell csinálni tisztességesen, odafigyelve minden kis részletre, utána pedig maximálisan koncentrálva meg kell oldani a feladatot.

Sűrű időszakon vagy túl, a tavalyi évben „meghódítottad” a Dunát, ahogy fogalmaztál egyik interjúdban, hiszen az Átmentem produkcióval sikerült valóra váltanod egy gyerekkori álmodat, és ennek apropóján a napokban zajló Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál kísérő eseményeként a Vajdahunyad várában megnyílt „Csodálatos cirkuszvilág” kiállításon a magyar közönség kicsit felelevenítheti azokat az izgalommal töltött perceket, amíg a Duna fölött egyensúlyozva „építettél hidat” nemcsak Buda és Pest közt, de művészeti ágak között is.

Igen a tavalyi év rendkívüli volt. A prímet kétségtelenül a Duna vitte, nagyon komoly feladat volt technikailag, logisztikailag és persze szakmailag is. Az előadás előtti napon ki is „pukkadtam”, addigra érett be a sok stressz, idegeskedés, a rengeteg megoldandó probléma, a reménytelen pocsék idő, aznap nagyon magam alatt voltam. De másnap mikor kiértem a rakpartra és láttam a lázas készülődést, ahogy az uszályok már a helyükön voltak, a daruk álltak be a pozíciókba, az előző napi csüggedést felváltotta az a lelkes, pozitív izgalom, amit talán a versenylovak érezhetnek, mielőtt eldördül a startpisztoly.

Karriered során az állandó veszély, a kihívás és a teljesítmény metszik egymást. Hogyan kezeled az ebből származó stresszt?

Érdekes dolog ez. Engem valószínűleg a legtöbb ember egy őrült fenegyereknek tart, de ez abszolút nem igaz. Persze attól még az én kockázatkezelő képességem teljesen másképp működik. Ami egy „normális ember” szemében nyers életveszély – ami persze az is – azt én egy megoldandó feladatnak látom. És figyelembe véve minden körülményt – a technika részét, a szakmai nehézséget, saját képességeimet, tapasztalatomat, ha valami mégis félrecsúszik, akkor a menekülés lehetőségét – tehát valóban mindent, és úgy ítélem meg hogy ezt meg fogom tudni csinálni, akkor onnantól kezdve ez zöld utat kap. Viccesen hangzik, de én nem szeretek kockáztatni. Életemben muszáj volt párszor, saját hibámból, rosszul megítélt helyzetekből, a szituáció kényszere miatt, de ezekből is tanultam. És bizony kell szerencse is az élethez, mert volt pár helyzet, ami nagyon csúnyán is elsülhetett volna, de megúsztam. És ez a szakma megtanított – egy neccesebb skywalk után – megbecsülni a kis dolgokat, örülni az életnek, hogy kék az ég és szépen csiripelnek a madarak. A legtöbb ember elmegy ezek a dolgok mellett.

Az ilyen kültéri fellépéseket nem lehet megismételni. Ahogy itt Monte-Carlóban vagy a 2012-es Olimpia záróünnepségén egyszer van lehetőség a közönség elé állni. Nincs visszaút, nincs hezitálás. Az idegrendszer tökéletes működése szükséges a sikeres produkció létrehozásához. Nincs rajtad biztosító kötél. Vagy te, a tudásod és a hited. A forma 1-es pilótáktól sokszor lehet hallani, hogy a futam előtt vizualizálják a verseny menetét. Te szoktál ilyen vagy hasonló technikát alkalmazni? Elképzeled, hogy minden sikerül?

Nem igazán vizualizálásnak nevezném, hanem ahogy említettem, át kell gondolni minden lehetséges szcenáriót, minden esetleges zavaró tényezőre fel kell készülni. Pont a skywalk-ok egyedisége miatt nehéz is lenne vizualizálni, hiszen különböző helyszíneken valósulnak meg, más körülmények között zajlanak, mint a monacói is, ahol élesben adódott egy extra nehézség, az idő hidegre fordult, és nekem az emelőkosárban kellett várnom az az indulási jelre. A kosztümöm nagyon vékony anyagból készült, és hiába vittem fel magammal egy köntöst, teljesen átfagytam. Komolyan aggódtam amiatt, hogy az izmaim a végtagjaim annyira elgémberednek, hogy az adott pillanatban nem fogok tudni elindulni. Végül mikor megkaptam a jelet, nem a szokott tempómban mentem, hanem „kiléptem”, igyekeztem minél hamarabb átérni. Monacóban minden összejött, nagyon jól sikerült a produkció.

Időtlen idők óta állandó fellépője vagy a világ nagy cirkuszainak, rendezvényeinek. Vannak új tervek a jövőre nézve? Van olyan álom, ami még megvalósításra vár?

Idén 65. életévembe léptem, úgyhogy nyilván nem úgy tervezem a jövőt mint egy ifjú titán. Azt hiszem nincs olyan ember, akinek minden álma teljesült volna életében. Ilyenkor már késő kihagyott álmokat kergetni, nem is teszem. A szakmát folytatni szeretném amíg bírom, amíg van bennem lelkesedés, és amíg úgy érzem, hogy a legtöbbet ki tudom hozni magamból.

(Fotó: Frederic Nebinger)