Benne van az újságban – Martin McDonagh: Hóhérok – Katona József Színház

Ugye nem csak én nevetek föl a legváratlanabb pillanatokban, amikor eszembe jut, ahogy Csomós Mari és Schell Judit brutális öregasszonyként valami sámlin kuporog, és sopánkodik-aggódik a messzire szakadt félnótás fiúért? És nem csak én emlékszem arra, hogy Hegedűs D. Géza karnyújtásnyira a nézőktől szöszmötöl, szuszog, pakol, létezik a kis Jézus-szobrok gyűrűjében?

Kripli és Vaknyugat, Radnóti Színház és Pesti Színház, Martin McDonagh és Gothár Péter.

Hosszú szünet után új darabbal: Hóhérok, Katona József Színház.

Ha az In Bruges című filmre gondolok, azt mondom, írjon Martin McDonagh filmeket. Nem mintha a darabjai olyan rosszak lennének, de az In Bruges sokkal jobb (magyarul rémes kitalációval, Erőszakik címmel futott).

A kilencvenes években született darabok – trilógiának nevezik, és abból is kettő van – a kétezres években érték el Magyarországot, akkor szép szériát futottak, az említetteken kívül az Örkényben bemutatott Piszkavas, amelyet Leenane szépe címen játszottak már korábban a Vígben; aztán volt az Inishmore-i hadnagy (ez Alhangya névre is hallgatott) és a Párnaember, több előadásban is, jelenleg a Radnótiban látható. Vidéken is bemutatták több darabját több helyen, és nem lennék meglepve, ha ezt-azt kifelejtettem volna.

McDonagh ír, ennek persze van jelentősége, noha maga az író nem tulajdonít neki valami sokat; leghíresebb darabjai, a „trilógiák” azonban a távoli ír mikrokörnyezetben játszódnak, amely vészesen hasonlítani látszik a közeli magyar mikrokörnyezetre. Pici, zárt világok, jól megrajzolt figurák, életből vett konfliktusok; az ismerősség a kulcsszó, amelyre McDonagh hatása épül: ezeket az alakokat már mind láttuk valahol, vagy ismerünk valakit, aki ismer valakit, aki pont ilyen. A gonosz öregasszony mindenütt egyforma, és a messziről jött nagyotmondó embernek is van kaptafája.

FOTÓ: GERGELY BEATRIX

Van történet is; nem annyira „sztori”, vagyis meglepő fordulatokból összeszőtt cselekmény, mint inkább a szereplők „összeengedéséből” kialakuló helyzetek sorozata. Ebből is fakad, hogy McDonagh darabjainak élvezeti értékét a figurák adják. Őket meg a színészek keltik életre, markáns, határozott rendezői kotta alapján. Már ha éppen – mint most – Gothár Péter rendezőről beszélünk.

Gothár ugyanis szeret elveszni a részletekben, ez pedig McDonagh esetében semmilyen veszteséget nem okoz, sőt csupa nyereség. Úgy rakja össze a figurák megteremtését segítő kontextust – a díszletet, a jelmezt, a kellékeket, a világítást meg még a zenét is –, hogy a jó színész csak belelép a térbe, és hozza-mozgatja az alakot. Nem pont ilyen egyszerűen, de valahogy így…

A Hóhérok című darab közepén – alig láthatóan – egy egzisztenciá­­lis tragédia lapul: a halálbüntetés eltörlése ugyanis egzisztenciális és pszichés tragédia annak, aki ebből élt és szerette a hivatását: a hóhérnak. Harry Wade-nek ebből a szempontból szerencséje van: kocsmája szolid megélhetést és állandó társaságot biztosít.

A Katona előadásában a színészekre, vagyis az általuk teremtett figurákra kell figyelni, amelyek a Gothár Péter által tervezett díszletben, ebben a virtigli angol falusi pubban mozognak. Kicsit lepukkant kocsma ez, de a célnak – hogy centruma legyen a kövér és színes jellemrajzoknak és a soványka cselekménynek – tökéletesen megfelel.

Az illúzió megteremtésében – hogy ugyanis Észak-Angliában vagyunk a hatvanas években, bármit is jelentsen ez – oroszlánrésze van Tihanyi Ildi jelmezeinek; mint megtudjuk, a ruhák jó része „eredeti darab”. A kockás kötött mellények, a kissé rövid és szűk zakók, a rikító zöld mintás kardigán, és…

…és az a papucs, amit a hóhér felesége visel, és amit olyan kopottasra tudott széttaposni valaki, hogy Rezes Judit lábujjai kibújnak az elején, az nemcsak egy korról, helyről mesél, ugyanis attól független, hanem egy sorsról, sokéves boldogtalanságról és beletörődésről.

Rezes egyébként is mindent tudni látszik erről az asszonyról, a főszereplő hóhér feleségéről, erről a státusról, amihez kicsit fölvetett fej dukál, mintha tekintetét örökké az égre vetné, pedig nem oda veti, hanem mindig máshová, mint amit csinál, ettől a sör kilöttyen, a pohár borul, a tekintet meg idegesen cikázik. Csak amikor az előadás vége felé a főfőhóhér, a nagy előd és nagy rivális betoppan, akkor lágyul el az arca, kiül rá az odaadás, a reménytelen szerelem, ennyi volt, nem is volt. Máté Gábor korpulens főfőhóhérja is pompás kabinetalakítás, a hátranyalt hajtól agresszívvá vált arc, a darabos hanghordozás és a kicsi terpesz, csupa csinált méltóság, amitől érezzük: igen, ez aztán egy hóhér. A javából.

Mészáros Béla szelíd alkoholistájáról nem tudom levenni a szemem; ez a Bill a készséges kisember, aki ugrásra készen csap le minden potyára, beszéde gyors, parányit csal, és elhagyta a felesége – mindent tudunk. Kocsis Gergely mindig részeg felügyelője rá van gyógyulva a pub egyik oszlopára, ott imbolyog, gondolatai kilométerekkel mögötte járnak, és már nem tudni: őt támasztja az oszlop vagy ő az oszlopot, oly tökéletes az összhang. Bezerédi Zoltán fakultatívan nagyothalló Arthurja pacekban kitálal mindent, amit nem kéne, Lestyán Attila mindenki fölé magasodó alakja ritkán szól, de akkor se figyel rá senki, Ötvös András megint egy igazi lúzert, a mindenbe belekeveredő örök mellékszereplő Sydet játssza frenetikusan, Tasnádi Bence „messziről jött” figurája rejtélyesnek mutatja magát, de nem igazán ébreszti föl kíváncsiságunkat a rejtély megoldására.

Azt persze nagyon akarjuk, hogy a hóhér elveszett – lelki és énképproblémákkal küzdő, vagyis „kukulós” és „letargiázó” – kislánya élve előkerüljön, kivált mert Jordán Adélnak minden pillanata igazi varázslás, ugyanis a kislány leendő felnőttkorát is látjuk benne.

És akkor ott van a Harry, vagyis Fekete Ernő, aki olyan körültekin­­tően, aprólékosan formálja meg ezt a hóhért, mintha egész életét ebben a pubban élte volna. A termete is megváltozik, a tartása is csupa eszeveszett kapaszkodás a valahai nagy emberben, aki sosem volt nagy ember, csak szolga, de mégis a halál ura, szóval mégiscsak valaki. Fekete megteremti Harry modoros beszédfordulatait és hanghordozását, hirtelen váltásait, és ott áll előttünk a kisember, akitől elvették a játékát, az akasztást, de egyszer, még egyszer beleügyeskedi magát a helyi újságba, a negyvenes izzó reflektorfényébe, és egyszer, még egyszer jut neki jutalomjáték. Fekete színészetéről sok mindent leírtak már, azt is, hogy mindent tud, de hogy ezért a kocsmáros-hóhérért McDonagh is hálás lehet neki, nem csak a közönség, az tuti.