Barbara ne szeparálódjon
Ne szeparálódjon! – intik meg a Berlinből büntetésül vidékre helyezett orvosnőt, Barbarát új munkahelyén. De nagyon nehéz „nem szeparálódni”, magyarán: betagozódni egy olyan társadalomban, amely csupa kétértelműség. Ahol a kérdésekre nincs válasz. Ahol hosszú csendekből és átláthatatlan pillanatokból álló háló keríti be az embert, fekete autó riogat, munkatáborról beszélnek, s az emberek „lesve vannak”, szinte természetes állapot gyanánt. Ahol a házkutatás testüregmotozással is jár, s bármikor bárkiben gyaníthatsz rendőrt.
Trabantországból nincs kiút, s már az gyanús, aki kivágyik innen, ahol csupán egy szabadságszimulációban léteznek az ott lakók, legyenek bár értelmiségiek vagy kétkeziek. Ahol tartótiszt és megzsarolt ügynök a rendszer oszlopa, amelynek fő kérdése: ki kit jelent fel, ki kit ment meg. Mert e kettő sem zárja ki egymást, ez a lényege a film illúziótlan keserűségének.
Hogy aztán a nyolcvanas években játszódó történet mennyire felel meg az akkori NDK-s, valamint magyarországi tapasztalatoknak, az már másik kérdés. A besúgók-besúgottak válogatottjának nálunk elmaradt az eredményhirdetése. Az biztos, hogy a korabeli hazai viszonyok az itt láthatóaknál, a „németdemokratikusoknál” lényegesen konszolidáltabbak, elviselhetőbbek voltak (lásd: „legvidámabb barakk”). Az itt látható konfliktusok inkább a hazai hatvanas évek viszonyaira emlékeztetnek, de hát egy sikeres film nem lehet meg kemény drámai összeütközések nélkül.
A lefagyott arcú orvosnőt hiába próbálja „megmenteni” az odaátról jött szerető, megváltani az itteni szerelmes: a pusztulás országos, még ha van is néhány reménykeltő kapaszkodó (a beteg kislány sorsának a megfordítása, a szakmai felelősség, a magányos méltóság megmentésének igénye és kísérlete). Nehéz és szomorú mű.
(Christian Petzold filmje a legjobb rendezés díját kapta az idei berlini fesztiválon. Címszereplője Nina Hoss.)
